Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet folyt/2. fejezet

 14.

Az illat volt a probléma, a vére rettenetesen tetszetős illata. Ha lenne bármilyen mód, hogy ellen tudjak állni... ha lenne még egy kis friss levegő, hogy tisztán tartsa a fejem.
            Bella Swan kibontotta hosszú, dús, mahagóni haját.
            Ez megőrült? Mintha biztatná a szörnyeteget! Provokálja őt.
            A kedvező szellő nem jött, hogy elfújja az illatot tőlem. Minden hamarosan elveszik.
            Nem, semmilyen kisegítő fuvallat nem jött segítségemre. De hiszen nem volt muszáj levegőt vennem.
            Megállítottam a levegő áramlását a tüdőmbe, azonnali megkönnyebbülés következett, de nem teljes. Az illat emléke még megmaradt, éreztem a nyelvem hegyén. Nem leszek képes sokáig ellenállni. De meglehet kibírok egy órát. Egyetlen órát. Éppen elég idő, hogy kiszabaduljak ebből az áldozatokkal teli teremből. Az áldozatoknak talán nem kellett áldozatoknak lenniük. Ha kibírok egy rövidke órát.
            Nagyon kényelmetlen érzés volt nem lélegezni. A testemnek nem volt szüksége oxigénre, de az ösztöneim viszont követelték. Stressz idején a szaglásra jobban hagyatkoztam, mint bármely más érzékemre. A szaglás vezetett, amikor vadásztam, figyelmeztetett a veszély közeledtére. Nem gyakran futottam össze olyasmivel, ami veszélyesebb mint én, de az önvédelem ugyanolyan erős volt az én fajtámnál, mint az átlagos embereknél.
            Kényelmetlen, de kibírható. Elviselehetőbb, mint őt érezni, és nem belemélyeszteni a fogam abba a finom, vékony, átlátszós bőrbe a meleg, nedves, lüktető -
            Egy óra! Csak egy óra. Nem szabad az illatra, az ízére gondolnom.
            A csendes lány köztünk tartotta a haját, előre hajolt, így az irattartójára zuhant. Nem láthattam az arcát, nem tudtam kiolvasni az érzelmeket a tiszta, mély szemeiből. Ezért hagyta, hogy fürtjei legyezőként terüljenek közöttünk? Hogy elrejtse a azokat a szemeket előlem? Félelemből? Szégyenlős? Hogy a titkait elhallgassa előlem?
            Korábbi ingerültség érzése, hogy meg vagyok akadályozva a hangtalan gondolataitól, gyenge volt és fakó összehasonlítva a szükséggel - és az utálattal - ami megszállt engem. Mert hiszen utáltam ezt a törékeny nőt, gyermeket mellettem, utáltam őt minden szenvedéllyel, mert ragaszkodtam a korábbi énemhez, a családom szeretetéhez, az álmaimhoz, hogy jobb lehetek, mint ami vagyok... Utáltam őt, utáltam azt, ahogyan éreztem magam miatta - ez segített kicsit. Igen, az ingerültség, amit előbb éreztem nagyon gyenge volt, de ez is segített egy kicsit. Csimpaszkodtam minden érzéshez, ami megzavart attól, hogy elképzeljem milyen íze lenne...
           
 
 
 
15.
Utálat és ingerültség. Türelmetlenség. Ennek az órának sohasem lesz vége?
            És ha az órának vége lesz... Akkor kisétál az osztályból. És én mit tennék?
            Bemutatkozhatnék. Hello, a nevem Edward Cullen. Ekíisérhetlek a következő órádra?
            Igennel válaszolna. Az lenne udvarias. Még ha félelemmel is, mert gyanítottam, hogy félt, de követne és sétálna mellettem. Egyszerű lenne elterelni a rossz irányba. Az erdő része kinyúlt, mint egy ujj, hogy megérintse a parkoló hátsó sarkát. Megmondhatnám neki, hogy ott felejtettem a könyvem az autóban...
            Észrevenné valaki, hogy én voltam az utolsó személy akivel láthatta valaki? Esett az eső, szokás szerint, két sötét, rossz irányba haladó esőkabát nem keltene túl nagy feltűnést; vagy árulna el engem.
            Kivéve, hogy nem én voltam az egyetlen diák, akinek ma a lány a tudatában van - bár senki másnak nem volt annyira élesen tudatában, mint nekem. Mike Newton, például, tisztában volt minden mozdulata változásával, ahogyan mocorgott a székében - kényelmetlenül érezte magát ilyen közel hozzám, ahogyan bárki, ha a helyén ülne, mint gondoltam, mielőtt az illata lerombolta minden könyörületes aggodalmam. Mike Newton biztosan felfigyelne, ha a termet velem hagyná el.
            Ha kibírok egy órát, vajon kibírok kettőt is?
            Megrándultam az égetés fájdalmától.
            Egy üres házba menne haza. Swan rendőrfőnök egész nap dolgozott. Ismertem a házát, mint ahogy minden egyes házat ebben a kisvárosban. A háza ott fészkelt a sűrű erdő közvetlen közelében, közeli szomszédok nélkül. Még ha lenne is ideje sikítani, amit úgysem fog, senki sem lenne, aki hallaná.
            Ez egy felelősségteljes módja annak, hogyan kezelhetném a dolgot. Hét évtizedet éltem emberi vér nélkül. Ha visszatartom a lélegzetemet, akkor kibírok két órát. És ha végre egyedül csípem el, nem lesz esély arra, hogy más is sérüljön. Semmi ok arra, hogy siettessük az élményt, beleegyezett a szörny a fejemben.
            Álokoskodás volt azt gondolni, hogy tizenkilenc halandó megmentésével, ha elegendő türelmem van, kevésbbé leszek szörnyeteg, miután megölöm ezt az ártatlan lányt.
           
 
 
 
 
 
 
16.
Bár utáltam, tudtam, hogy az utálatom igazságtalan. Tudtam, hogy amit valójában utálok az saját magam. És mindkettőnket még jobban utálom majd, ha már halott lesz.
            Végigcsináltam ezt az egy órát - elképzelve a gyilkosság legjobb módszerét. Megpróbáltam elkerülni a tényleges cselekvés elképzelését. Az túl sok lett volna, és elveszíthettem volna a csatát, ami ahhoz vezetett volna, hogy mindenkit lemészárolok a látóhatáron belül. Szóval stratégiát terveztem, és semmi többet. Ezzel átvészeltem az órát.
            Egyszer, az óra legvégén felém kukucskált a haján keresztül. Éreztem az igazságtalan utálatot, ami belőlem áradt, amikor találkozott a pillantásunk - láttam a tükröződést az ijedt szemeiben. Vér öntötte el az arcát, mielőtt elrejthette volna a hajával, és megint, majdnem veszítettem.
            De megszólalt a csengő. A csengő mentett meg - milyen elhasznált frázis. Mindketten meg lettünk mentve. Ő a haláltól. Én egy kis időre attól a rémálombeli szörnyetegtől, akitől féltem és akit rühelltem.
            Nem tudtam olyan lassan járni, ahogyan kellene, amikor kiszökkentem a teremből. Ha valaki engem nézett volna, akkor gyaníthatta, hogy valami nincs rendben azzal, ahogyan mozgok. Viszont senki sem törődött velem. Minden halandó gondolat a lány körül forgott, aki halálra volt ítélve talán kicsivel több, mint egy óra múlva.
            Elrejtőztem a kocsimban.
            Nem tetszett a gondolat, hogy el kell rejtőznöm. Milyen gyáván hangzott. De kétségtelenül erről volt szó.
            Nem volt elég fegyelmem, hogy halandók körül legyek. Annyira törekedtem egyikük nem megölésére, hogy nem maradt erőm ellenállni a többinek. Milyen pusztítás lenne. Ha már úgyis beadnám a derekamat a szörnyetegnek, legalább megérné a vereséget.
            Azt a CD-t hallgattam, ami általában megnyugtat, de most még ezt a keveset sem tette meg. Nem, ami most igazán segített, az a hideg, nyirkos, tiszta levegő volt, ami beáramlott a könnyed esővel a nyitott ablakomon keresztül. Bár tökéletesen tisztán tudtam emlékezni Bella Swan vére illatára, a tiszta levegő beszippantása olyan volt, mintha megtisztítanám belsőmet a fertőzéstől.
            Megint józan voltam. Megint tudtam gondolkodni. És megint tudtam harcolni. Tudtam harcolni az ellen, amivé nem akarok válni.
           
 
 
 
 
 
17.
Nem muszáj elmennem a házába. Nem muszáj megölnöm. Nyilvánvalóan, egy értelmes, gondolkodó lény vagyok, akinek van választása. Mindig van választás.
            Nem így éreztem az osztályban... de már messze vagyok tőle. Talán, ha nagyon óvatosan elkerülöm, nem kell megváltoznia az életemnek. Most úgy voltak rendezve a dolgaim, ahogyan szerettem őket. Miért engedném, hogy egy bosszantó és ízletes senki tönkretegye ezt?
            Nem muszáj csalódást okoznom az apámnak. Nem muszáj az anyámnak stresszt, gondot és... fájdalmat okoznom. Igen, ez bántaná a fogadott anyámat is. És Esme olyan gyengéd, annyira érzékeny és nőies. Fájdalmat okozni valakinek, mint Esme, megbocsájthatatlan.
            Milyen ironikus, hogy ezt a halandó lányt meg akartam védeni Jessica Stanley jelentéktelen, hiábavaló fenyegetésétől és aljas gondolataitól. Én lennék az utolsó aki Bella Swan védelmezője lehetne. Soha nem kell megvédeni őt semmi többtől, mint ami én vagyok.
            Hol van Alice, hirtelen meglepődtem? Nem látta, hogyan gyilkolom meg a Swan lányt többféle módon? Miért nem jött segiteni - megállitani vagy segiteni eltüntetni a bizonyitékot, vagy bármelyik? Annyira elmerült Jasper körüli baj figyelésével, hogy lemaradt erről a sokkal szörnyűbb lehetőségről? Erősebb voltam, mint gondoltam? Tényleg nem ártottam volna a lánynak?
            Nem. Tudtam, hogy ez nem igaz. Alice biztos nagyon erősen Jasperre koncentrál.
            Keresgéltem abban az irányban, amerre volt, a kis épületben, amit angol órákra használtak. Nem tartott sokáig, míg megtaláltam az ismerős "hangját". És igazam volt. Minden gondolata Jasperre volt hangolódva, figyelve minden kis döntését percnyi pontossággal.
            Azt kívántam, bárcsak tanácsot kérhetnék tőle, de ugyanakkor örültem, hogy nem tudja mire vagyok képes. Szerencsére nem tudott az öldöklésről, amit átgondoltam az utóbbi órában.
            Egy új fajta égetés futott át rajtam - a szégyen égetése. Nem akartam, hogy akár egyikük is tudjon róla.
            Ha el tudnám kerülni Bella Swant, talán sikerülne nem megölnöm őt - már a puszta gondolattól is, a szörnyeteg gyötrődött és fogát csikorgatta a meghiúsulástól - és akkor senkinek nem kellene tudnia róla. Ha csak messze tudnám tartani magam az illatától...
           
 
 
 
 
 
 
18.
Nem találtam semmi okot, hogy miért ne próbálhatnám meg legalább. Választhatom a jó döntést. Megpróbálhatok az lenni, aki Carlisle szerint vagyok.
            Az utolsó óra a suliban a végéhez közeledett. Úgy döntöttem, hogy új tervemet működésbe hozom. Jobb, mint itt ülni a parkolóban, ahol akár el is sétálhat mellettem és tönkre tenné a próbálkozásomat. Megint, igazságtalan gyűlöletet éreztem a lány iránt. Utáltam, hogy ilyen eszméletlen hatalma volt felettem. Rákényszerít, hogy olyan legyek, amit becsmérelek.
            Sebesen gyalogoltam - kicsit túl sebesen, de nem voltak szemtanúk - az apró iskola területén keresztül az irodába. Semmi ok arra, hogy Bella Swannal keresztezzük az útjainkat. Úgy el kell kerülnöm, mint a pestist.
            Az irodában nem volt senki, kivéve a titkárnőt, akit látni akartam.
            Nem vette észre a halk belépésemet.
           
            "Mrs. Cope?"
            A természetellenesen piros hajú nő felnézett, és szemei kitágultak. Mindenkit váratlanul értek a jellemvonásaink, amiket ők nem értettek, mindegy hányszor láttak már minket.
            "Oh," elállt a lélegzete a kis izgatottságtól. Kisimította a pulóverét.  Én hülye, gondolta magában. Olyan fiatal, hogy a majdnem fiam lehetne. Túl fiatal, hogy úgy gondoljak rá... "Szia, Edward. Mit tehetek érted?" Megrebegtette szempilláit a vastag szemüvege mögött.
            Kényelmetlen. De tudtam, hogyan legyek elbűvölő, ha akartam. Könnyű volt, hiszen képes voltam hallani, hogy egy-egy hanglejtés vagy gesztus milyen hatással van az illetőre.
            Előrébb hajoltam, szemébe néztem, mintha elmerülnék a mélytelen, kis barna szemeiben. Gondolatai rögtön izgalomba jöttek. Ez nagyon egyszerű lesz.
            "Azon tűnődtem, vajon tudna-e nekem segiteni az órarendemmel," mondtam a legbársonyosabb hangommal, amit az emberek nem elijesztésére tartogattam.
            Hallottam, hogy a szívverése megemelkedik.
         "Természetesen, Edward. Miben segíthetek?" Túl fiatal, túl fiatal, ismételgette magának. Helytelen, természetesen. Öregebb voltam, mint az öregapja. Bár a jogosítványom szerint... igaza volt.
           "Ki tudná cserélni a biológia órámat egy végzős szintű természettudományra? Fizika, például?"
           
 
 
 
 
19.
"Van valami gond Mr. Bannerrel, Edward?"
            "Egyáltalán nem, csak én már átvettem ezt az anyagot..."
            "Abban a felgyorsított suliban Alaszkában, ahova jártál, igaz?" Vékony ajkait összehúzta, miközben ezt fontolóra vette. Már mindegyiküknek fősulin lenne a helyük. Hallottam, hogy a tanárok panaszkodnak. Tökéletesek, soha nem haboznak a válasszal, soha egy helytelen válasz a teszteken - mintha találnának valamilyen módot, hogyan puskázzanak minden tantárgyból. Mr. Varner inkább elhinné, hogy a diák puskázik, minthogy a diák okosabb nála... Fogadok, hogy az anyjuk segít nekik a tanulásban... "Igazából, Edward, a fizika is eléggé teli van. Mr. Banner utálja, ha több, mint 25 gyerek van egy osztályban ? "
            "Nem okoznék semmilyen nehézséget."
            Hát perszehogy nem. Egy tökéletes Cullen biztosan nem. "Én tudom, Edward. De nincsen elég hely..."
            "Talán ejthetném a biológiát akkor? Használhatnám az időt független tanulásra."
            "Ejteni a biológiát?" Tátva maradt a szája. Ez őrültség. Milyen nehéz lehet végigülni egy tantárgyat, amit már úgyis betéve tudsz? Biztosan Mr. Bannerrel van gond. Talán beszélnem kellene Bobbal erről? "Nem lenne elég kredited az érettségihez."
            "Bepótolnám jövőre."
            "Talán beszélned kellene a szüleiddel erről."
            Kinyílt az ajtó mögöttem, de akárki is volt, nem rám gondolt, szóval ignoráltam az érkezőt és Mrs. Cope-ra koncentráltam. Kissé közelebb hajoltam, és szemeimet tágabbra nyitottam. Ez jobban használna, ha arany színük lenne fekete helyett. A feketeség megijesztette az embereket, mint ahogy azt kell.
            "Kérem, Mrs. Cope?" Olyan sima és ellenállhatatlan hangot használtam, amilyet csak lehetett - és bizony nagyon ellenállhatatlan is tudott lenni. "Nincs valamilyen más részleg amire cserélhetnék? Biztos vagyok benne, hogy van valahol egy üres hely. Hatodik biológia óra nem lehet az egyetlen választási lehetőség..."
            Rámosolyogtam, óvatosan, hogy meg ne villantsam a fogaimat, mert az elijesztené; hagytam, hogy az arckifejezés meglágyítsa az arcom.
            A szive gyorsabban dobolt. Túl fiatal, emlékeztette magát eszeveszetten. "Hát, talán beszélhetnék Bobbal ? úgy értem Mr. Bannerrel. Meglátom, hogy--"
           
 
 
2O.
Egy másodperc elég volt, hogy minden megváltozzon, az atmoszféra a szobában, a küldetésem, az ok, amiért közel hajoltam a piros hajú nőhoz... Ami eddig egy terv volt, az most egy másikká változott.
            Egy másodperc elég volt, hogy Samantha Wells kinyissa az ajtót, elhelyezze az aláírt igazolást a késéséről a kosárban az ajtó mellett, és kisiessen megint, hogy minél hamarabb messzire kerüljön a sulitól. Egy másodperc elég volt, hogy a hirtelen szélroham az ajtón keresztül belém ütközzön. Egy másodperc elég volt, hogy rájöjjek miért nem zavart meg az előző személy a gondolataival.
            Megfordultam, bár nem kellett meggyőznöm magam. Lassan fordultam, harcoltam az irányításért az izmaim felett, amelyek ellenem lázadtak.
            Bella Swan ott állt a hátával támasztva a falat az ajtó mellett egy darab papírt szorongatva. Szemei még tágabbak voltak, mint általában, amint befogadta a kegyetlen, embertelen ragyogásomat.
            A vére illata megtelítette a levegő minden részecskéjét a kicsi, meleg szobában. A torkom lángra lobbant.
            A szörnyeteg újra visszabámult rám a szemei tükréből, a gonoszság álarca.
            A kezem tétovázott a levegőben a pult felett. Nem kell hátranéznem, hogy átérjem és rácsapjam Mrs. Cope fejét annyi erővel, hogy megöljem. Két élet inkább, mint húsz. Egy csere.
            A szörny nyugtalanul várt, éhesen, hogy megtegyem.
            De mindig volt választás - muszáj volt, hogy legyen.
            Megszakítottam a mozgást a tüdőmben, és Carlisle arcát helyeztem szemeim elé. Megfordultam, hogy szembenézzek Mrs. Cope-pal, és hallottam a belső meglepetést az arckifejezésem változásán. Meghátrált, de a félelme nem formálódott összefüggő szavakba.
            Kihasználva az összes kontrollt, amit évtizedek alatt önmegtagadással tanultam, a hangomat szabályossá és zavartalanná kényszerítettem. Éppen elég levegő volt a tüdőmben, hogy egyszer megszólaljak, elhadarva a szavakat.
            "Mindegy akkor. Látom, hogy ez lehetetlen. Köszönöm a segítséget."
            Megfordultam és kifelé indultam a szobából, megpróbálva nem érezni a vér hőségét a lány testéből, amint centiméterrel arrébb hagytam el.
           
 
 
 
 
21.
Nem álltam meg, amig nem ültem az autómban, túl gyorsan mozogtam az egész úton odafele. A legtöbb ember már elment, szóval nem volt sok szemtanú. Hallottam egy másodéves, D.J. Garrett, észrevette, aztán semmibe vette...
            Honnan jött ez a Cullen ? olyan volt, mint aki a ködből bukkant volna elő... És már megint itt tartunk, a fantáziám. Anyu mindig mondja...
            Mire becsusszantam a Volvomba, a többiek már ott voltak. Próbáltam kontrolálni a levegővételeimet, de úgy kapkodtam a friss levegő után, mintha fuladoztam volna.
            "Edward?" Alice kérdezte aggodalommal a hangjában.
            Megráztam a fejem a kérdésére.
            "Mi a franc történt veled?" Emmett követelte, megzavarva egy pillanatra a ténytől, hogy Jaspernek nem volt hangualta a visszavágóra.
            Válasz helyett beraktam a hátrameneti fokozatot. Ki kellett jutnom ebből a parkolóból mielőtt Bella Swan ide is követhetne. Az én személyes démonom, kísért engem... Megfordultam a kocsival és felgyorsítottam. Elértem a hatvanötöt, mielőtt kitértem az útra. Az úton elértem a 11O-et, mielőtt a sarokhoz értem.
            Tudtam, hogy Emmett, Rosalie és Jasper minden Alicere bámultak, nem kellett hátra néznem. Megvonta a vállát. Nem láthatta, hogy mi történt, csak azt, ami következett.
            Most megnézte a jövőmet. Mindketten feldolgoztuk, amit a fejében látott, és mindketten meglepődtünk.
            "Elmész?" suttogta.
           
            A többiek mostmár engem bámultak.
            "Elmegyek?" sziszegtem a fogaimon keresztül.
            Aztán meglátta, hogy a döntésem megingott és a másik választás megpördítette a jövőmet egy sötétebb irányba.
            "Ó."
            Bella Swan, halott. A szemeim a friss vértől karmazsinvörösen ragyognak. A kutatás, ami ezután következne. Az óvatos idő, amig várunk, hogy biztonságos legyen eltűnni, és újrakezdeni...
            "Ó," mondta megint. A kép határozottabbá vált. Először láttam Swan rendőrfönök házának belsejét, láttam Bellát a kis konyhában a sárga szekrényekkel, ahogy háttal áll nekem, miközben becserkészem az árnyékból... hagyom, hogy az illata magához húzzon...
           
 
22.
"Hagyd abba!" nyögtem, már többet nem viseltem el.
            "Bocsi," suttogta tágra nyílt szemekkel.
            És a látomás megint fordult egyet a fejében. Üres autóút éjszaka, a fák hóval takarva, száguldás majdnem 3OO kilométer per óra sebességgel.
            "Hiányozni fogsz," mondta. "Akármilyen rövid időre mész el."
            Emmett és Rosalie sokat sejtető pillantást váltottak.
            Már majdnem a hosszú kocsiútra való letérőnél voltunk, ami a házunkhoz vezetett.
            "Dobj ki minket itt," utasította Alice. "Neked kell elmondanod Carlisle-nak."
            Bólintottam, és az autó nyikorgott a hirtelen megállástól.
            Emmett, Rosalie és Jasper hangtalanul szálltak ki, majd Alice-t kérdőre vonják, ha már elmentem. Alice megérintette a vállamat.
            "A helyes dolgot fogod tenni," motyogta. Nem egy látomás - ezúttal egy parancs. "Ő Charlie Swan rendőrfőnök egyetlen hozzátartozója. Ez őt is megölné."
            "Igen," mondtam, egyetértve az utóbbi résszel.
            Kicsusszant, hogy csatlakozzon a többiekhez, szemöldökeit összehúzta az aggodalomtól. Beleolvadtak az erdőbe, látóhatáron kívül, mielőtt megfordultam a kocsival.
            Felgyorsítottam vissza a város felé, és tudtam, Alice látomásai villogni fognak sötéttől világosba, mint egy elektromos blicclámpa. Ahogyan 15O-nel Forks felé haladtam, nem voltam biztos benne, merre megyek. Elbúcsúzni az apámtól? Vagy a bennem rejlő szörnyeteget választani? Az út repült a gumiabroncsok alatt.
23.
2. Nyitott könyv
 
 
 
 
Hátradőltem a puha havon, és hagytam, hogy a száraz, puha por átalakuljon a súlyom alatt. A bőröm lehűlt, hogy passzoljon a levegőéhez és az apró jégdarabkák bársonyként érintették a bőröm.
Az égbolt felettem tisztán fénylett, a csillagok ragyogtak, néhol kéken, máshol sárgán izzottak. A csillagok méltóságteljes, kavargó alakokat alkottak a fekete univerzummal ellentétben - gyönyörű látnivaló. Tökéletesen gyönyörű. Illetve, tökéletesnek kellett volna lennie.
Semmi jobbulás. Hat nap telt el, hat nap mióta itt rejtőzök az üres Denali vadonban, és mégsem voltam közelebb a szabadsághoz, mint az előtt, mielőtt elcsíptem az illatát.
Mikor felfelé bámultam az ékesített égboltra, olyan volt, mintha valamilyen akadály lett volna a szemeim és a gyönyörűség között. Az akadály egy arc volt, csak egy jelentéktelen emberi arc, de elűzni mégsem tudtam az elmémből.
Hallottam a közeledő gondolatokat, mielőtt a lépéseket hallottam volna amikkel együtt jártak. A mozdulat hangja csak egy halvány suttogás volt a porban.
 Nem lepődtem meg, hogy Tanya idáig követett. Tudtam, hogy ezen a bekövetkező beszélgetésen rágódott az utóbbi napokban, és addig halasztotta, amíg teljesen biztos lett mondanivalójában.
Felbukkant 55 méterre tőlem, ráugrott egy kiálló fekete sziklára és azon egyensúlyozott mezítláb lábujjhegyen.
Tanya bőre ezüstös volt a csillagfényben, és hosszú szőke fürtjei halványan, majdnem rózsaszínen ragyogtak a narancssárgás eperszínű árnyalatuktól. Borostyánsárga szemei megvillantak, miközben engem vizsgáltak, ahogy félig eltemettem magam a hóban, és telt ajkai lassan mosolyra húzódtak.
Tökéletes. Ha képes lettem volna valóban őt látni. Sóhajtottam.
Lekuporodott a szikán, ujjaival megérintette a sziklát, teste meghajolt.
Ágyúgolyó, gondolta.
 
 
24.
Kilőtte magát a levegőbe; az alakja sötét forgó árnyékká változott, miközben kecsesen pörgött közöttem és a csillagok között. Golyóvá kuporodott pont amikor nekiütődött a mellettem felhalmozódott hónak.
Hóvihar repült felém. A csillagok elsötétültek és mélyen el lettem temetve a pelyhes jégkristályok között.
Megint sóhajtottam, de meg sem mozdultam, hogy esetleg kiássam magam. A hó alatti sötétség nem fájt de nem is javított a látképen. Mindig ugyanazt az arcot láttam.
"Edward?"
Aztán a hó megint repülni keztett, ahogy Tanya fürgén kiásott engem. Lesöpörte a port a mozdulatlan arcomról, közben nem teljesen nézett a szemembe.
"Bocsi," motyogta. "Csak viccnek szántam."
"Tudom. Vicces volt."
Szája lefelé görbült.
"Irina és Kate azt mondták, hogy békén kellene hagynom téged. Azt hiszik, hogy idegesítelek."
"Egyáltalán nem," biztosítottam őt. "Éppen ellenkezőleg, én vagyok a goromba - förtelmesen goromba. Nagyon sajnálom."
Hazamész, nem igaz? Gondolta.
"Még... nem egészen... döntöttem el."
            De nem maradsz itt. A gondolata sóvárgó volt, szomorú. 
            "Nem. Úgy látom, ez itt... nem segít."
            Grimaszt vágott. "Ez az én hibám, ugye?" 
            "Dehogyis," füllentettem. 
            Ne légy úriember. 
            Mosolyogtam. 
            Kényelmetlenül érzed magad miattam, vádolt meg. 
            "Nem."
            Felemelte egyik szemöldökét, a hitetlenség annyira meglátszot arckifejezésén, hogy nevetnem kellett. A rövid nevetést, egy újabb sóhaj követte.
            "Rendben," beismertem. "Talán egy kicsit."
            Ő is sóhajtott, aztán állát kezeire helyezte. Gondolatban megsértődött.
25.
            "Tanya, ezerszer csinosabb vagy, mint a csillagok. Természetesen ennek te is tudatában vagy. Ne hagyd, hogy a makacsságom aláássa az önbizalmadat." Ennek a valószínűtlenségén kuncognom kellett.
            "Nem szoktam hozzá az elutasításhoz," morgott, alsó ajkát bájosan biggyesztette.
            "Elhiszem," értettem egyet, kevés sikerrel próbáltam kirekeszteni gondolatait, ahogyan kis ideig átfutotta emlékeit a több ezer sikeres hódításáról. Tanya többnyire halandó férfiakat részesítette előnyben - egyrészt sokkal népesebbek, ráadásul előnyükre van, hogy puhák és melegek. És minden bizonnyal mindig eléggé lelkesek.
            "Perverz," ugrattam, remélve hogy ez félbeszakítja majd a pislákoló képeket a fejében.
            Fogait megvillantva vigyorgott. "Csakis az eredeti."
            Carlise-val ellentétben, Tanya és testvérei csak lassan fedezték fel lelkiismeretüket. A halandó férfiak iránt érzett elfogultságuk volt az, ami a mészárláshoz vezette őket. Most a férfiak, akiket szerettek.... éltek.
            "Amikor itt megjelentél," Tanya lassan kezdett bele. "Azt hittem, hogy..."
            Tudtam, hogy mire gondolt. És kitalálhattam volna, hogy így fog érezni. Csakhogy amikor jöttem, nem voltam éppen elemző gondolkozásmódomban.
            "Azt hitted, hogy meggondoltam magam."
            "Igen." Tekintett rám haragosan.
            "Szörnyen érzem magam, hogy játszadoztam a reményeiddel, Tanya. Nem volt szándékomban - nem gondolkodtam. Csakhogy... olyan sietve jöttem el."
            "Nem feltételezem, hogy elmondod, miért...?"
            Felültem, lábszáramat átöleltem karjaimmal, védekezően összecsavarodtam. "Nem akarok erről beszélni."
            Tanya, Irina és Kate nagyon jók voltak az elkötelezett életstílusukban. Jobbak, néhány szempontból, mint Carlisle. Az őrülten szoros közelség ellenére, amit maguk és zsákmányuk (legalábbis akiknek a zsákmányuknak kellene lennie- és egyszer voltak is) között megengedtek, nem követtek el hibát. Túlságosan is szégyelltem bevallani Tanyának a gyenge pontomat.
            "Egy nő a gond?" találgatott, ignorálva az ellenállásomat.
 
 
 
26.
            Siváran nevettem egyet. "Nem úgy, ahogy te gondolod."
            Aztán csendben maradt. Hallgattam a gondolatait, ahogyan végigfutott különböző feltételezéseken, szavaim értelmét fejtegetve.
            "Nagyon messze jársz," mondtam neki.