Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


10. fejezet

 10. Elmélet

 
 
 
"Kérdezhetek még egyet?" könyörgött az helyett, hogy a követelésemre válaszolt volna.
            Én már a legrosszabbra számítottam. És mégis, mennyire csábító volt még meghosszabbítani ezt a pillanatot. Hogy Bella velem legyen, saját akaratából, csak pár másodperccel tovább. Sóhajtottam a helyzeten, és válaszoltam. "Egyet."
            "Hát...," tétovázott egy pillanatra, mintha azon gondolkodna, hogy melyik kérdést mondja ki. "Azt mondtad, tudtad, hogy nem mentem be a könyvesüzletbe, és hogy dél felé mentem. Csak kíváncsi voltam, hogy ezt honnan tudtad."
            A szélvédőn keresztül néztem kifelé. Itt volt megint egy kérdés, ami a részéről semmit sem tár fel, és túl sokat az enyémről.
            "Azt hittem már túl vagyunk a mellébeszélésen," mondta kritikus és csalódott hangon.
            Milyen ironikus. Ő könyörtelenül mellébeszél, próbálkozás nélkül.
            Hát, azt akarta, hogy én közvetlen legyek. És ez a beszélgetés nem vezet sehova jó felé, tekintet nélkül a válaszomra.
            "Rendben akkor," mondtam. "Követtem az illatodat."
            Az arcát akartam figyelni, de féltem attól, hogy mit láthatok. Helyette, a légzését hallgattam, ahogyan felgyorsult, aztán állandósult. Egy pillanat után újra megszólalt, és hangja kiegyensúlyozottabb volt, mint amire számítottam.
            "És aztán... még nem válaszoltál az egyik legelső kérdésemre..." mondta.
            Rosszallóan lenéztem rá. Ő is húzta az időt.
            "Melyikre?"
            "Hogyan működik - ez a gondolatolvasás?" kérdezte, megismételve az étteremben kiejtett kérdését. "Tudsz olvasni bárkinek a gondolataiban, bárhol? Hogyan csinálod? A családod többi tagja is tud...?" Elcsendesült, és megint elpirult.
            "Ez több, mint egy," mondtam.
            Csak nézett rám a válaszaira várva.
            És miért ne mondhatnám meg neki? Már úgyis kitalálta a többségét, és ez egyszerűbb téma volt, mint amelyiket halogattuk.
196.
            "Nem, csak én. És nem hallok bárkit bárhol. Eléggé közel kell lennem. Minél ismerősebb valakinek a "hangja", annál messzebbről meghallom őt. De ígyis, nem több, mint pár kilométer." Gondolkodtam, hogyan írhatnám le neki, hogy megértse. Egy hasonlatot kerestem, amihez viszonyulhatott volna. "Kicsit olyan, mintha egy óriási csarnokban lennél, teli emberekkel, és mindenki egyszerre beszélne. Csak moraj - hangok zúgása a háttérben. Aztán összpontosítok egy hangra, és amit gondol, az tisztává válik. Az idő nagy részében próbálom mindet kirekeszteni - nagyon zavaró tud lenni. És akkor egyszerűbb normálisnak tűnni," - vágtam egy grimaszt - "ha nem válaszolom meg valakinek a gondolatát a szavai helyett."
            "Mit gondolsz, miért nem hallasz engem?" tűnődött.
            Még egy igazságot adtam neki és még egy hasonlatot.
            "Nem tudom," vallottam be. "Az egyetlen tippem, amim van, az az, hogy a te elméd nem úgy működik, mint a többieké. Mintha a te gondolataid AM frekvencián lennének, és én csak az FM-et fogom."
            Rájöttem, hogy ez a hasonlat nem fog neki tetszeni. A már előre elképzelt reakciója elmosolyogtatott. Nem csalódtam benne.
            "Az én elmém nem működik jól?" kérdezte, hangja emelkedett a bosszúságtól. "Egy őrült vagyok?"
            Ah, az irónia megint.
            "Én hangokat hallok a fejemben, és te attól tartasz, hogy te vagy őrült." Nevettem. Minden kis dolgot megértett, és mégis, a legnagyobbakat fordítva elemezte. Mindig a helytelen ösztönök...
            Bella a száját harapdálta, és a szemei közötti ránc mélyre vésődött.
            "Ne aggódj," biztattam őt. "Ez csak egy elmélet..." És volt még egy fontosabb elmélet, amit meg kell beszélni. Türelmetlen voltam, hogy már túl legyünk rajta. Minden múló másodperc egyre jobban úgy érződött, mintha egy kölcsönvett idő lenne.
            "Ami visszahoz hozzád," mondtam, ketté szakadva, egyben türelmetlenül és kelletlenül.
            Sóhajtott, még mindig az ajkát harapdálta - aggódtam, nehogy ártson magának. A szemeimbe bámult, az arca zaklatott volt.
            "Nem vagyunk már túl a mellébeszélésen?" kérdeztem csendesen.
 
 
197.
            Lenézett, valami belső dilemmával küzdött. Hirtelen megfeszült, és a szemei tágra nyíltak. Most először futott át félelem az arcán.
            "Szent ég!" kapott a levegő után.
            Bepánikoltam. Mit látott? Hogyan ijesztettem meg?
            Aztán felkiáltott, "Lassíts!"
            "Mi a baj?" Nem értettem, honnan jött a félelme.
            "Százhatvan kilométer per órával mész!" ordított rám. Vetett egy pillantást az ablakon keresztül, és a mellettünk elsuhanó sötét fák látványától visszahőkölt.
            Csak ez a pici dolog, egy kis gyorsaság miatt kiáltott félelmében?
            Megforgattam a szemeimet. "Nyugi, Bella."
            "Meg akarsz minket ölni?" követelte, a hangja magas és feszült volt.
            "Nem fogunk ütközni," ígértem meg neki.
            Egy mély levegőt vett, aztán egy kissé egyenletesebb hangsúlyban szólalt meg. "Miért sietsz ennyire?"
            "Mindig így vezetek."
            Összenéztünk, szórakoztatott az ijedt arckifejezése.
            "Az úton tartsd a szemeidet!" kiáltott.
            "Soha nem volt még balesetem, Bella. És soha nem kaptak el gyorshajtásért." Vigyorogtam rá, és megfogtam a homlokomat. Ez még komikusabbá tette a helyzetet - a képtelenség, hogy képes vagyok viccelődni vele ilyen furcsa és titkos dolgokról. "Beépített radarjelző."
            "Nagyon vicces," mondta szarkasztikusan, a hangja inkább mérges volt, mint ijedt. "Charlie rendőr, ugye tudod? Úgy neveltek, hogy a közlekedési szabályokhoz tartsam magam. Emellett, ha egy Volvo perecet csinálsz belőlünk egy fatörzs köré, akkor te talán csak elsétálsz."
            "Talán," ismételtem, aztán kedély nélkül nevettem. Igen, eléggé eltérően boldogulnánk egy autóbalesetben. Joga volt félni, még a vezetési képességem ellenére is... "De te nem."
            Egy sóhaj kíséretében, hagytam az autót vánszorgásban haladni. "Megfelel?"
            A sebességmérőt figyelte. "Majdnem."
            Ez még mindig túl gyors volt neki? "Utálok lassan vezetni," motyogtam, de hagytam, hogy a mutató még egy fokkal lejjebb csússzon.
            "Ez lassú?" kérdezte.
198.
            "Elég kommentár a vezetésemről," mondtam türelmetlenül. Mennyiszer tért már ki a kérdésem elől? Háromszor? Négyszer? Ennyire szörnyűek lennének a fejtegetései? Tudnom kellett - rögtön. "Még mindig várok a legutóbbi elméletedre."
            Megint a szájába harapott, az arckifejezése mérgessé vált, majdnem fájdalmassá.
            Úrrá lettem a türelmességemen, és meglágyítottam a hangomat. Nem akartam, hogy csüggedt legyen.
            "Nem fogok nevetni," ígértem meg, és azt kívántam, bárcsak csak a szégyen miatt ne akarna beszélni.
            "Attól jobban félek, hogy mérges leszel," suttogta.
            Kényszerítettem a hangomat, hogy egyenletes maradjon. "Annyira rossz?"
            "Aha, eléggé."
            Lenézett, nem akart a szemembe nézni. Teltek a másodperccek.
            "Folytasd," biztattam.
            A hangja halk volt. "Nem tudom, hol kezdjem."
            "Miért nem kezded az elején?" Eszembe jutottak a szavai a vacsora előttről. "Azt mondtad, ezúttal nem magad jöttél rá."
            "Nem," egyezett bele, aztán megint néma volt.
            Gondolkodtam olyan dolgokról, amik megihlethették őt. "Mi kezdte el a folyamatot - egy könyv? Egy film?"
            Körül kellett volna néznem a gyűjteményében, amikor nem volt otthon. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon Bram Stoker vagy Anne Rice köztük van-e az elnyűtt papírkötéses halmokban...
            "Nem," mondta megint. "Szombaton volt, a parton."
            Erre nem számítottam. A helyi pletyka rólunk soha nem jutott el túl bizarr dolgokig - vagy túl pontos dolgokig. Volt valamilyen új pletyka, amiről lemaradtam? Bella felnézett rám a kezeiről és látta a meglepettséget az arcomon.
            "Egy régi családi baráttal futottam össze - Jacob Black," folytatta. "Az ő apja és Charlie barátok, mióta én pólyás voltam."
            Jacob Black - a név nem volt ismerős, és mégis valamire emlékeztetett... valamikorra, régen... Bámultam a szélhárítón keresztül, átkutatva az emlékeimet, hogy összefüggést találjak.
            "Az apja egy Quileute bölcs," mondta
199.
            Jacob Black. Ephraim Black. Kétségkívül egy leszármazott.
            Ez olyan rossz volt, mint amennyire csak lehetett.
            Tudta az igazat.
            Az elmém végigszáguldott a részleteken, ahogy az autó végigsöpört az út sötét görbületein, a testem a gyötrelemtől volt feszült - mozdulatlan, kivéve a kis automatikus cselekvéseket, ami az autó irányítását eredményezték.
            Tudta az igazat.
            De... ha megtudta az igazat szombaton... akkor már egész este tudta... és mégis...
            "Elmentünk sétálni," folytatta. "És öreg legendákat mesélt nekem - megpróbált megijeszteni, azt hiszem. Mesélt nekem egyet..."
            Rövid időre megállt, de már nem volt szükséges a lelkiismeret-furdalás; tudtam, hogy mit fog nekem mondani. Az egyetlen rejtély, ami megmaradt az az, hogy miért van még mindig itt velem.
            "Folytasd," mondtam.
            "A vámpírokról," suttogta, a szavai halkabbak voltak, mint egy suttogás.
            Valahogyan, még rosszabb volt tudni, hogy tudja, és hallani, ahogyan hangosan kiejti a szót. A hallatán megrezzentem, aztán újra uralkodtam magam felett.
            "És rögtön rám gondoltál?" kérdeztem.
            "Nem. Ő... megemlítette a családodat."
            Milyen ironikus, hogy Ephraim saját utódja szegné meg a megállapodást, amit megfogatdott, hogy fenntart. Egy unoka, vagy déd-unoka talán. Mennyi éve volt? Hetven?
            Tudhattam volna, hogy nem az idős ember, aki hitt a legendákban a veszélyes. Természetesen, a fiatalabb generáció - azok, akiket figyelmeztetnének, de akik az ősi babonákat kinevetnék - hát perszehogy itt lappanghat a leleplezés veszélye.
            Úgy gondoltam, ez azt jelenti, hogy mostmár szabad lemészárolnom a kicsi, védtelen törzset a tengerparton, nem mintha hajlamos lennék rá. Ephraim és a védelmezők falkája már régen kihaltak...
            "Ő azt gondolta, hogy csak egy buta babona," mondta Bella hirtelen, a hangja érdes volt az új aggodalomtól. "Nem számított arra, hogy én akármit is gondolok róla majd."
            A szemem sarkából láttam, hogy feszülten tördeli a kezeit.
 
200.
            "Az én hibám volt," mondta egy rövidke szünet után, aztán lehajtotta a fejét, mintha elszégyellte volna magát. "Rászedtem, hogy mondja el nekem."
            "Miért?" Már nem volt olyan nehéz kiegyensúlyozottnak mutatni a hangomat. A legrosszabb már megtörtént. Amíg a felfedezés részleteiről beszélünk, addig legalább nem kell továbbállnunk a következményeihez.
            "Lauren mondott valamit rólad - ki akart provokálni." Egy kis grimaszt vágott az emlék miatt. Ez kissé elvonta a figyelmem, azon tűnődtem, hogyan provokálta volna valaki ki Bellát, ha rólam beszél... "És egy idősebb srác a törzsből azt mondta, hogy a te családod nem jár a rezervátumba, csakhogy úgy hangzott, mintha valójában valami mást értett volna. Szóval elcsaltam Jacob-ot, és kicsikartam belőle."
            A feje még mélyebbre zuhant, miközben ezt bevallotta, és az arckifejezése olyan... bűnbánónak tűnt.
            Elnéztem róla és hangosan nevettem. Neki volt bűntudata? Mi a fenét csinálhatott, hogy bármilyen megrovást érdemeljen?
            "Hogyan csikartad ki belőle?" kérdeztem.
            "Megpróbáltam flörtölni - jobban bejött, mint gondoltam volna," magyarázta, a hangja kétkedővé vált a siker emlékén.
            Csak elképzelni tudtam, - figyelembe véve a vonzást, amit minden hímneműre gyakorolt, teljesen tudatlanul az ő részéről - hogy mennyire elkápráztató lehet, ha csak megpróbál vonzó lenni. Hirtelen sajnáltam a semmit sem sejtő fiút, akire rászabadította ezt a hatásos erejét.
            "Azt szívesen megnéztem volna," mondtam, aztán sötét humorral újra nevettem. Azt kívántam, bárcsak hallhattam volna a fiú reakcióját, ha szemtanúja lehettem volna a pusztításnak. "És te vádoltál meg azzal, hogy elkápráztatom az embereket - szegény Jacob Black."
            Nem voltam olyan mérges a leleplezésem forrására annyira, mint amire számítottam volna. Nem tudott mit tenni. És hogyan várhatnám el valakitől, hogy tagadja meg ettől a lánytól, amit akar? Nem, csak együttéreztem a kárral, amit szegény fiú elméjében tett.
            Éreztem az elpirulása melegét a levegőben közöttünk. Felé pillantottam, de ő az ablakon bámult kifelé. Nem szólalt meg újra.
            "Mit csináltál utána?" buzdítottam. Itt az idő, hogy visszatérjünk a horror történethez.
 
 
201.
            "Kutatást végeztem az interneten."
            Mindig praktikus. "És az meggyőzött?"
            "Nem," mondta. "Semmi sem ilett össze. A nagyja butaságnak hangzott. És aztán-"
            Megint abbahagyta, és hallottam, ahogyan összeszorította a fogait.
            "Mi az?" követeltem. Mit talált? Mit értett meg ebből a rémálomból?
            Egy rövid szünet volt, aztán suttogott. "Úgy döntöttem, hogy nem számít."
            A sokk megbénította a gondolataimat fél másodpercre, aztán minden a helyére ugrott. Tudtam, miért küldte el a barátnőit az helyett, hogy ő is velük menekült volna. Tudtam, miért ült be velem a kocsiba az helyett, hogy elfutott volna rendőrségért kiabálva...
            A reakciói mind helytelenek voltak - mindig teljesen helytelenek. Vonzotta magához a veszedelmet. Hívta magához.
            "Nem számít?" Mondtam a fogaimon keresztül, a düh kezdett bennem forrni. Hogyan tudnék megvédeni valakit, aki ennyire.... ennyire elszánt, hogy védtelen legyen?
            "Nem," mondta halkan, ami érthetetlenül lágy volt. "Nekem nem számít, hogy mi vagy."
            Lehetetlenség.
            "Nem érdekel, hogy egy szörny vagyok? Hogy nem vagyok ember?"
            "Nem."
            Elkezdtem tűnődni, vajon minden rendben van-e vele.
            Úgy gondoltam, el tudom intézni, hogy a legjobb gondoskodást kapja... Carlisle-nak vannak jó kapcsolatai képzett orvosokkal, a legtehetségesebb kezelőorvosokkal. Talán valamit lehet tenni, hogy rendbe hozzák azt a bármit, ami helytelen benne, ami miatt elégedetten ült itt egy vámpír mellett nyugodtan és egyenletesen verő szívvel. Természetesen, figyelni fogom a helyet, és meglátogatom, amilyen gyakran csak megengedik...
            "Mérges vagy," sóhajtott. "Nem kellett volna semmit sem mondanom."
            Mintha az segített volna bármelyikünknek is, ha magában tartja ezeket a zavaró hajlamait.
            "Nem. Inkább tudni szeretném, mire gondolsz - legyen az bármennyire is őrültség."
            "Szóval megint tévedek?" kérdezte, mostmár kicsit ellenségesen.
 
 
 
202.
            "Nem erre céloztam!" Összeszorítottam a fogaimat megint. "Nem számít!" ismételtem kegyetlen hangon.
            Elakadt a lélegzete. "Igazam van?"
            "Az számít?" vágtam vissza.
            Vett egy mély levegőt. Mérgesen vártam a válaszára.
            "Nem igazán," mondta, hangja összeszedett megint. "De én kíváncsi vagyok."
            Nem igazán. Nem igazán számított. Nem érdekelte. Tudta, hogy nem vagyok ember, egy szörny vagyok, és ez nem igazán számított neki.
            Amellett, hogy aggódtam az épelmélyűségéért, elkezdtem érezni egy növekvő reményt. Megpróbáltam elnyomni.
            "Mire vagy kíváncsi?" kérdeztem. Már nem voltak titkok, csak apró részletek.
            "Hány éves vagy?" kérdezte.
            A válaszom automatikus volt és megrögzött. "Tizenhét."
            "És mióta vagy már tizenhét?"
            Megpróbáltam nem mosolyogni a leereszkedő hangsúlyon. "Egy ideje," ismertem be.
            "Rendben," mondta hirtelen lelkesen. Rám mosolygott. Amikor ránéztem, újra nyugtalanul a szellemi egészsége miatt, még szélesebben vigyorgott. Vágtam egy grimaszt.
            "Ne nevess," figyelmeztetett. "De hogyan lehetsz kint nappal?"
            Nevettem a kérése ellenére. Úgy tűnt, a kutatása nem avatta bele semmi szokatlanba. "Mítosz," mondtam.
            "Nem éget el a nap?"
            "Mítosz."
            "Alvás a koporsókban?"
            "Mítosz."
            Az alvás nem volt olyan régóta része az életemnek - az utólsó pár éjjelig nem, csak mióta Bellát figyeltem álmodni...
            "Nem tudok aludni," motyogtam, kiegészítve a válaszomat a kérdésére.
            Egy ideig csendben volt.
            "Egyáltalán?" kérdezte.
            "Soha," mondtam.
 
203.
            Néztem a szemeibe, a tágra nyílt szemeibe a szempillái sűrű szegélye alatt, és sóvárogtam az alvásért. Nem a feledés miatt, mint ahogy eddig akartam, nem azért, hogy kikerüljem az unalmat, hanem azért, mert álmodni akartam. Talán, ha eszméletlen lennék, ha tudnék álmodni, akkor egy pár órára élhetnék abban a világban, ahol ő és én együtt lehetünk. Ő rólam álmodott. Én róla akartam álmodni.
            Visszanézett rám, arckifejezése teli volt csodálkozással. Nem szabadna rólam álmodnia.
            "Még nem kérdezted meg tőlem a legfontosabb kérdést," mondtam, a néma mellkasom hűvösebb és keményebb volt, mint ezelőtt. Rá kell kényszerítenem, hogy megértse. Valamikor rá kell majd jönnie, hogy mit csinál. Rá kell mutatnom, hogy lássa, hogy minden számít - jobban számít, mint bármilyen szempont. Például olyan szempont, mint a tény, hogy szeretem őt.
            "És az melyik?" kérdezte tudatlanul és meglepődötten.
            Ez még szilárdabbá tette a hangomat. "Nem érdekel az étrendem?"
            "Ó. Az." Halk hangsúllyal beszélt, amit én nem tudtam hogyan megmagyarázni.
            "Igen, az. Nem akarod tudni, hogy vért iszok-e?"
            Elhajolt a kérdésem elől. Végre. Megértette.
            "Hát, Jacob mondott valamit róla," szólt.
            "Mit mondott Jacob?"
            "Mondta, hogy nem... bántjátok az embereket. Azt mondta, hogy a családotok nem szabadna, hogy veszélyes legyen, mert csak állatokat vadásztok."
            "Azt mondta, hogy nem vagyunk veszélyesek?" ismételtem meg cinikusan.
            "Nem pontosan úgy," tisztázta. "Azt mondta, hogy nem szabadna veszélyesnek lennetek. De a Quileute-ok még mindig nem akarnak titeket a birtokaikon, a biztonság kedvéért."
            Az útra bámultam, a gondolataim reménytelen morgások voltak, a torkom fájt az ismerős heves szomjúságtól.
            "Szóval, igaza volt?" kérdezte, olyan nyugodtan, mintha az időjárás jelentést szeretné alátámasztani. "Arról, hogy nem vadásztok embereket?"
            "A Quileute-oknak jó emlékezőtehetségük van."
            Bólintott magának, erősen koncentrálva.
            "De ne hagyd, hogy ez előzékennyé tegyen," mondtam gyorsan. "Jól teszik, hogy tartják tőlünk a távolságot. Még mindig veszélyesek vagyunk."
            "Nem értem."
204.
            Tényleg nem értette. Hogyan mutassak rá, hogy észrevegye?
            "Próbálkozunk," mondtam neki. "Általában nagyon jók vagyunk abban, amit csinálunk. Néha hibázunk is. Például én, amikor megengedem magamnak, hogy egyedül legyek veled."
            Az illata még mindig egy energia volt az autóban. Kezdtem megszokni, már majdnem figyelmen kívül tudtam hagyni, de nem tudtam letagadni, hogy a testem még mindig vágyakozott iránta, a rosszabbik értelemben. A szám úszott a méregben.
            "Ez egy hiba?" kérdezte, és szívtépő fájdalom volt a hangjában. A hangzása lefegyverző volt számomra. Velem akart lenni - minden ellenére, velem akart lenni.
            Remény lobbant fel újra, és én visszavertem.
            "Egy nagyon veszélyes hiba," mondtam neki őszintén, és azt kívántam, bárcsak az igazság megszűnhetne számítani.
            Nem válaszolt egy ideig. Hallottam, hogy a légzése megváltozik - akadozott, valamilyen furcsa módon, ami nem hangzott félelemnek.
            "Mondj többet," mondta hirtelen, hangja eltorzult a gyötrelemtől.
            Óvatosan megvizsgáltam.
            Fájt neki. Hogy engedhettem ezt meg?
            "Mit akarsz még tudni?" kérdeztem, megpróbáltam azon gondolkodni, hogyan tarthatnám távol a fájdalomtól. Nem szabad megbántanom. Nem hagyhatom, hogy valami is ártson neki.
            "Mondd meg miért vadásztok állatokat emberek helyett," mondta, még mindig meggyötörten.
            Nem volt ez nyilvánvaló? Vagy talán, ez sem számított neki.
            "Nem akarok szörnyeteg lenni," motyogtam.
            "De az állatok sem elegek?"
            Keresgéltem egy újabb hasonlat után, hogy megértse. "Természetesen nem lehetek biztos benne, de ahhoz hasonlítanám ezt, hogy mi tofun és szója tejen élünk; vegetáriánusnak hívjuk magunkat, ez a mi kis zártkörű viccünk. Nem teljesen elégíti ki az éhséget - vagy inkább szomjúságot, de elég erősen tart minket, hogy ellenálljunk. Általában." A hangom halkabb lett; szégyelltem a veszélyt, amibe beleengedtem őt. A veszélybe, amit még mindig engedélyeztem... "Valakiknél nehezebb, mint másoknál."
            "Neked most nagyon nehéz?"
 
205.
            Sóhajtottam. Persze, hogy azt a kérdést teszi fel, amire nem akarok válaszolni. "Igen," vallottam be.
            Ezúttal helyesen számítottam a testi reakciójára: a lélegzése kiegyensúlyozott volt, és a szíve is tartotta a szabályos ritmust. Erre számítottam, bár nem értettem meg. Hogy lehet az, hogy nem fél?
            "De most nem vagy éhes," jelentette ki, teljesen biztos volt magában.
            "Miből gondolod?"
            "A szemeid," mondta könnyed hangsúllyal. "Mondtam, hogy van egy elméletem. Észrevettem, hogy az emberek - a férfiak főleg - zsémbesebbek, amikor éhesek."
            Kuncogtam a jelzőjén: zsémbes. Ez egy elég enyhe kifejezés. De halálosan igaza volt, mint mindig. "Jó megfigyelő vagy, igaz?" nevettem megint.
            Kicsit elmosolyodott, de visszatért a homlokára a ránc, mintha valamire összpontosítana.
            "Vadászni voltál a hétvégén Emmett-tel?" kérdezte, miután elhalkult a nevetésem. A hétköznapi mód, ahogyan beszélt, olyan lenyűgöző volt, mint amilyen idegesítő. Tényleg ennyi mindent el tud fogadni megerőltetés nélkül? Én közelebb voltam a sokkos állapothoz, mint ő.
            "Igen," mondtam neki, és aztán, amikor már annyiban akartam hagyni az egészet, ugyanazt a kényszert éreztem, mint az étteremben: azt akartam, hogy többet tudjon rólam. "Nem akartam elmenni," folytattam lassan, "de szükséges volt. Kicsivel könnyebb körülötted lenni, amikor nem vagyok szomjas."
            "Miért nem akartál elmenni?"
            Mély levegőt vettem, és megfordultam, hogy találkozhasson a pillantásunk. Az ilyen fajta őszinteség bonyolult, de másképpen, mint az eddigi.
            "Nagyon... aggódok," azt gondoltam, az a szó elegendő lesz, bár nem volt túl erős, "ha távol kell lennem tőled. Nem szórakoztam, amikor múlt héten csütürtök megkértelek, hogy próbálj meg nem beleesni az óceánba, vagy hogy ne üttesd el magad valamivel. Nagyon elvonta a figyelmemet a hétvégén, hogy miattad aggódtam. És ez után, ami ma éjjel történt, csodálkozok, hogy megúsztad az egész hétvégét sértetlenül." Aztán eszembe jutottak a karcolások a tenyerén. "Hát, nem teljesen sértetlenül," javítottam ki magam.
            "Mi?"
            "A kezeid," emlékeztettem rá.

            Sóhajtott és grimaszt vágott. "Elestem."

 

206.
            Jól tippeltem. "Arra gondoltam én is," mondtam, képtelen voltam visszatartani a mosolyomat. "Úgy gondolom, hozzád képest ez lehetett volna sokkal rosszabb is - és ez a lehetőség gyötört engem az egész idő alatt, amíg nem voltam itt. Nagyon hosszú három nap volt. Az Emmett agyára mentem." Őszintén, ez nem múlt időbe tartozott. Talán még mindig bosszantom Emmett-et, és a családom többi tagját szintén. Kivéve Alice-t...
            "Három nap?" kérdezte, a hangja hirtelen szigorú volt. "Nem csak ma értetek vissza?"
            Nem értettem a hanglejtését. "Nem, vasárnap értünk vissza."
            "Akkor miért nem volt egyikőtök sem iskolában?" követelte. A bosszúsága megzavart. Nem jött rá, hogy ez a kérdés újra a mitológiával kapcsolatos.
            "Hát, azt kérdezted, hogy árt-e nekem a nap, és a válaszom nem," mondtam. "De nem mehetek ki a napfényre, legalábbis akkor nem, ha valaki lát."
            Ez megzavarta őt a rejtélyes bosszúságában. "Miért?" kérdezte, fejét az egyik oldalra hajtva.
            Kételkedtem benne, hogy megfelelő hasonlatot tudok felhozni ennek a megmagyarázására. Szóval csak ennyit mondtam, "Majd egyszer megmutatom." És aztán azon tűnődtem, hogy vajon ez az ígéretem is beteljesületlenül marad-e. Fogom látni őt ezután az este után? Szerettem őt annyira, hogy képes legyek kibírni, hogy elhagyjam őt?
            "Felhívhattál volna," mondta.
            Milyen furcsa következtetés. "De tudtam, hogy biztonságban vagy."