Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. fejezet

 218.

11. Vallatások
 
 
CNN hozta a sztorit elsőként.
            Örültem, hogy leadták a hírek, mielőtt el kellett mennem suliba; izgatott voltam, hogy a halandók hogyan számolnak be róla, és mennyi figyelmet fog kapni. Szerencsére, lesújtó hírek napja volt ez. Földrengés volt Dél-Amerikában és politikai emberrablás középkeleten. Szóval a végén csak pár másodpercet kapott, pár mondatot és egy szemcsés képet.
            "Alonzo Calderas Wallace, meggyanúsított erőszakoló és sorozatgyilkos, akit Texas és Oklahoma államok körözötek, letartóztatták tegnap éjjel Portlandben (Oregon) egy anonim fülesnek köszönhetően. Wallace-t eszméletlenül találták egy sikátorban korán reggel, csak pár méterrel egy rendőrőrs mellett. Még nem tudják megmondani, hogy Houstonban vagy Oklahoma Cityben kerül bíróság elé."
            Az  arckép homályos volt, és azon sűrű szakálla volt. Még ha Bella látta is volna, bizonyára nem ismerte volna fel. Azért reméltem, hogy nem látja; feleslegesen félne.
            "A tudósítás ebben a városban nem lesz nagy ügy. Túl messze van, hogy helyi érdekként tekintsék," mondta Alice. "Jó ötlet volt, hogy Carlisle kivitte az államból."
            Bólintottam. Bella amúgy sem nézte sokat a tévét, és az apját sem láttam mást nézni a sportcsatornán kívül.
            Megtettem, amit tudtam. Ez a szörny nem vadászott többé, és nem lettem gyilkos sem. Legalább mostanság nem. Jól tettem, hogy Carlisle-ra bíztam, bármennyire kívántam, hogy a szörny ne ússza meg ilyen könnyen. Azon kaptam magam, hogy azt kívánom, bárcsak Texasban kerülne bíróság elé, ahol a halálbüntetés annyira népszerű...
            Nem. Nem számít. Ezt már magam mögé helyezem, és arra koncentrálok, ami a legfontosabb.
            Bella szobáját kevesebb, mint egy órája hagytam el. Már megint kínlódtam, hogy újra láthassam.
            "Alice, nem bánod-"
            Félbeszakított. "Rosalie majd vezet. Eljátsza a dühöset, de tudod, hogy élvezni fogja a lehetőséget, hogy mutogathassa az autóját." Alice nevetett.
 
 
219.
            Rávigyorogtam. "Akkor suliban látlak."
            Alice sóhajtott, és a mosolyom grimasszá vált.
            Tudom, tudom, gondolta. Még nem. Várok, amíg késznek nem látod Bellát, hogy engem is ismerjen. Bár tudnod kéne, hogy ez nem csak az én önzőségem miatt van. Bella engem is szeretni fog.
            Nem válaszoltam neki, miközben kisiettem az ajtón. Ez egy másféle szempont volt a helyzetre nézve. Akarná Bella ismerni Alice-t? Hogy legyen egy vámpírbarátnője?
            Bellát ismerve... ez a gondolat még a legkevésbbé sem bántaná.
            Sóhajtottam magamban. Amit Bella akart, és ami Bellának a legjobb, az két nagyon különböző dolog volt.
            Kényelmetlenül kezdtem magam érezni, ahogyan leparkoltam Belláék kocsiútján. A halandó szállóige szerint a dolgok reggel másképpen tűnnek - vagyis, hogy a dolgok megváltoztak, ha aludtál rájuk egyet. Másképp tűnök majd Bellának, ebben az erőtlen fényben ezen a ködös reggelen? Gonoszabbnak, vagy kevésbbé gonosznak, mint amilyennek a sötét feketeségében tűntem? Leüllepedett az igazság, amíg aludt? Félni fog végre?
            Bár az álmai nyugodtak voltak az éjjel. Amikor itt-ott a nevemet mondta, még mosolygott is. Többször motyogta a kérést, hogy maradjak még. Ez mind semmit sem jelentene ma reggelre?
            Idegesen vártam, hallgattam a hangokat a ház belsejéből - a gyors, botladozó lépéseit a lépcsőn, fólia csomagolás éles elhasítását, a hűtő tartalmának összekoccanását az ajtó bevágásakor. Úgy hangzott, mintha sietne. Iskolába sietett ennyire? A gondolat megmosolyogtatott, újra reménykedtem.
            Az órára néztem. Úgy gondoltam, - számításba véve a rokkant járműve sebességét, ami korlátozta őt - egy kicsit késésben volt.
            Bella kirontott a házból, a táskája csúszkált a válláról, a haja bozontosan fel volt csavarva egy kontyba, ami már most szétesőben volt a tarkójánál. A vastag zöld szvetter, amit viselt nem volt elég arra, hogy a hideg ködtől ne húzza össze a vállait.
            A hosszú szvetter túl nagy volt rá, dicséret nélkül. Eltakarta a vékony alakját, a gyenge vonalait és lágy görbületeit egy formátlan összevisszasággá változtatta. Ezt éppen annyira értékeltem, mint amennyire azt kívántam, bárcsak olyasmit viselne, mint az a lágy kék blúz,
 
 
220.
amit tegnap viselt... az anyag olyan vonzóan tapadt a bőréhez, elég kivágása volt, hogy feltárja ahogyan a kulcscsontja elhúzódik a torka alatti bemélyedéstől. A kék úgy hullámzott, mint a víz a finom testalkatán...
            Ez jobb volt, - fontosabb - hogy a gondolataimat távol tartsam, jó messzire attól az alaktól, szóval hálás voltam ezért a nem illő szvetterért, amit viselt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak, és az egy hatalmas hiba lenne, ha azokon az éhes gondolatokon időznék, hogy milyen az ajka... a bőre... a teste... és amik elszabadultak bennem. Az éhség, ami évszázadok óta elkerült engem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy arra gondoljak, milyen lenne megérinteni, mert az lehetetlenség volt.
            Eltörném őt.
            Bella elfordult az ajtótól annyira gyorsan, hogy majdnem elfutott az autóm mellett anélkül, hogy észrevette volna.
            Aztán hirtelen megállt, térdei kissé összerogytak az ijedtségtől. A táskája még lejjebb csúszott a karján, és a szemei tágra nyíltak, ahogyan az autóra összpontosított.
            Kiszálltam, ügyet sem vetettem a halandó sebességre, és kinyitottam az utasülés felőli ajtót neki. Megpróbálom nem félrevezetni őt többé - és ha egyedül lesz, legalább akkor saját magamat adom.
            Felnézett rám, újra ijedten, mert úgy tűnt, a ködből léptem elő. Aztán a meglepetés a szemeiben valami mássá változott, és én nem féltem többet, - vagy reménykedtem többet - hogy az érzései irántam megváltoztak egy éjszaka alatt. Melegség, csodálat, lenyűgözöttség mind együtt úszott az olvadt csokoládé szemeiben.
            "Akarsz velem jönni ma?" kérdeztem. Nem úgy, mint a tegnapi vacsoránál, most megengedem, hogy válasszon. Mostantól, mindig muszáj, hogy minden a saját döntése szerint legyen.
            "Igen, köszönöm," motyogta, és tétovázás nélkül bemászott az autómba.
            Véget ér majd valaha ez az izgalom, hogy én vagyok az, akinek igent mond? Kételkedtem benne.
            Átcikáztam az autó körül, buzgón, hogy vele lehessek. Nem mutatta semmiféle jelét annak, hogy sokkolta volna a hirtelen megjelenésem.
            A boldogság, amit éreztem, amikor így mellettem ült, semmihez sem volt fogható. Bármennyire is élveztem a szeretetet és társaságot, amit a családom nyújtott, bármennyi különböző szórakozást nyújthat a világ, soha nem voltam ennyire boldog. Bár tudtam,
221.
hogy helytelen, és hogy ez nem végződhet jól, nem tarthatta sokáig távol a mosolyt az arcomról.
            A kabátom össze volt hajtva az ülése fejrészénél. Láttam, hogy nézegeti.
            "A kabátot neked hoztam," mondtam neki. Ez volt a kifogásom, ha kellett volna szolgálnom eggyel arra, hogy hívás nélkül itt termettem ma reggel. Hideg volt. Nem volt kabátja. Ez természetesen a lovagiasság egy elfogadható formája. "Nem akartam, hogy megbetegedj, vagy valami."
            "Annyira nem vagyok érzékeny," mondta a mellkasomra nézve az arcom helyett, mintha tétovázna, hogy a szemembe nézzen-e. De felvette a kabátot még mielőtt utasításhoz vagy hízelgéshez kellett volna folyamodnom.
            "Biztos?" motyogtam magamnak.
            Kifelé bámulta az utat, ahogyan felgyorsítottam a suli felé. Csak pár másodpercig bírtam a csendet. Tudnom kellett, milyen gondolatai voltak ma reggel. Hát ennyi változott közöttünk, mióta a nap legutoljára fent volt.
            "És most... nincs 20 kérdés mára?" kérdeztem, csak olyan lazán.
            Mosolygott, úgy tűnt, örül, hogy felhoztam a témát. "Idegesítenek a kérdéseim?"
            "Nem annyira, mint a reakcióid," mondtam neki őszintén, és visszamosolyogtam a mosolyára választ adva.
            Lekonyult a szája sarka. "Rosszul reagálok?"
            "Nem, és ez a probléma. Mindent annyira hűvosen veszel - ez természetellenes." Eddig egyetlen ordítás sem volt. Ez hogy lehetséges? "Azon tűnődök, mire gondolsz igazából." Természetesen, bármit csinált vagy nem csinált, mindig ezen tűnődtem.
            "Mindig megmondom neked, hogy mire gondolok igazából."
            "Csak kihagysz dolgokat."
            A fogait az ajkaiba mélyesztette. Úgy tűnt, nem veszi észre, amikor ezt csinálja - tudatlan válasz a feszültségre. "Nem túlzottan."
            Már csak ezek a szavak is elegek voltak, hogy a kíváncsiságom fellángoljon. Mit akar szándékosan távol tartani előlem?
            "Éppen elég, hogy az őrületbe kergess vele," mondtam.
            Tétovázott, aztán suttogta, "Nem akarod hallani."
 
 
 
222.
            Gondolkodnom kellett egy pillanatig, végigfutottam az egész tegnap esti beszélgetésen, mindenen szó szerint, mielőtt összefüggést találhattam volna. Talán túl sok koncentrációt igényelt, mert nem tudtam elképzelni semmit, amit nem akartam volna, hogy mondjon nekem. És aztán - talán a hangja lejtése hasonló volt, mint tegnap este hirtelen fájdalom volt benne megint - eszembe jutott. Egyszer kértem őt, hogy ne mondja el a gondolatait. Ezt soha ne mondd, semmi más, csak morgás volt. Akkor megsirattam...
            Ez volt az, amit titkolt előlem? Az érzéseinek a mélysége? Hogy az én szörnységem nem számított neki, és hogy azt gondolta, már túl késő arra, hogy meggondolja magát?
            Szóhoz sem jutottam, mert az öröm és fájdalom túl erősek voltak arra, hogy szavakba foglalhassam őket, a belső harc olyan vad volt, hogy nem engedett értelmes válaszhoz jutni. Csend volt az autóban azon az egyenletes ritmuson kívül, amit a szíve és a tüdője adott ki.
            "Hol van a családod?" kérdezte hirtelen.
            Mély levegőt vettem, - észrevettem az illatot az autóban, most először igazán fájdalmasan; már kezdtem hozzászokni, jöttem rá elégedetten - és megerőltettem magam, hogy újra köznapias legyek.
            "Elvitték Rosalie autóját." Leparkoltam az üres helyen az említett autó mellett. Elrejtettem a mosolyomat, ahogy láttam a szemeit tágra nyílni. "Kirívó, nemde?"
            "Hát, wow. Ha neki ilyenje van, akkor miért jár veled?"
            Rosalie-nak tetszett volna Bella reakciója... ha objektíven tudna Bellához viszonyulni, ami valószínűleg soha nem fog megtörténni.
            "Ahogy mondtam, kirívó. Mi próbálunk elvegyülni."
            "Nem túl sikeresen," mondta, aztán gondtalan nevetéssel nevetett.
            A vidám, teljesen gondtalan nevetése megmelegítette az üres mellkasomat, mint ahogy a fejemet kételkedéssel töltötte el.
            "Szóval miért vezetett ma Rosalie, ha sokkal feltűnőbb?" tűnődött.
            "Nem vetted észre? Megszegem az összes szabályt."
            A válaszomnak kissé félelmetesnek kellett volna lennie - szóval, természetesen, Bella nevetett rajta.
            Nem várta meg, míg kinyitom neki az ajtót, ahogyan tegnap este sem. Itt természetességet kellett tettetnem, - szóval nem mozoghattam elég gyorsan, hogy ezt megakadályozzam - de hozzá kell majd szoknia, hogy udvariasan fogom kezelni, és ehhez hamar hozzá kell szoknia.
223.
            Olyan közel sétáltam mellette, amennyire csak mertem, és elővigyázatosan figyeltem minden jelet, hátha ez a közelség feldühítené. Kétszer a keze felém rándult, aztán visszakapta. Úgy nézett ki, mintha meg akarna érinteni... A légzésem felgyorsult.
            "Miért vannak ilyen autóitok egyáltalán ha titokban akarjátok magatokat tartani?" kérdezte, miközben sétáltunk.
            "Az élvezet miatt," ismertem be. "Mindannyian szeretünk gyorsan vezetni."
            "Gondolhattam volna," motyogta fanyar hangon.
            Nem nézett rám, szóval nem láthatta a válaszadó vigyoromat.
            Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el! Hogy a fenébe sikerült ez Bellának? Nem értem! Miért?
            Jessica belső megzavarodása szakította félbe a gondolataimat. Bellára várt, menedéket találva az ebédlő tetője alatt az eső elől, és Bella téli kabátja a karján lógott. Szemei tágra nyíltak a hitetlenségtől.
            Bella is észrevette őt a következő pillanatban. Világos rózsaszín jelent meg az arcán, amikor Bella felfigyelt Jessica arckifejezésére. Jessica fejében lévő gondolatok eléggé tisztán látszódtak az arcán is.
            "Szia Jessica. Köszi, hogy nem felejtetted el," üdvözölte őt Bella. Kinyújtotta kezét a kabátért, és Jessica szó nélkül átnyújtotta neki.
            Udvariasnak kellene lennem Bella barátaival, még akkor is, ha nem jóbarátok. "Jó reggelt, Jessica."
            Wow...
            Jessica szemei még nagyobbra nyíltak. Furcsa volt és szórakoztató... és őszintén, egy kicsit kínos... amikor rájöttem, hogy ez a sok együttlét Bellával megpuhított engem. Úgy tűnt, már senki sem félt tőlem. Ha Emmett erre rájön, akkor a következő évszázadik röhögni fog.
            "Öhm... szia," motyogta Jessica, és szemei Bella arcára suhantak sokat sejtető pillantással. "Azt hiszem háromszögtanon látlak."
            Mindent ki fogsz tálalni. A nem-et nem veszem válasznak. Részleteket. Muszáj tudnom a részletekről! Rohadt Edward CULLEN! Az élet olyan igazságtalan.
            Bella szája megránult. "Igen, akkor találkozunk."
 
 
 
 
224.
            Jessica gondolatai elvadultak, és elsietett az első órájára, de itt-ott visszanézett ránk.
            Az egész sztorit. Nem fogadok el semmivel sem kevesebbet. Megtervezték tegnap, hogy találkoznak? Randiznak? Milyen régóta? Hogy tarthatta ezt titokban? Miért akarta volna titokban tartani? Nem lehet csak olyan hétköznapi dolog  Bella bizonyára totál odavan érte. Van még valami más lehetőség? Meg fogom tudni. Utálom, hogy nem tudok semmit. Kiváncsi vagyok, hogy már csókolóztak-e. Én elájulok... Jessica gondolatai hirtelen összefüggéstelenek lettek, és hagyta, hogy a szó nélküli fantáziák kavarogjanak a fejében. Megrándult az arcom a spekulációin, és nem csak azért, mert a saját helyére Bellát helyezte a belső gondolataiban.
            Az úgy nem lehet. És mégis... én... én akartam...
            Ellenálttam, hogy megengedjem magamnak. Mennyi fajta gondba szeretném Bellát belekeverni? És melyik végződne azzal, hogy megölöm?
            Megráztam a fejem, és megpróbáltam ellazulni.
            "Mit fogsz neki mondani?" kéreztem Bellát.
            "Hé!" suttogta hevesen. "Azt hittem nem tudsz olvasni a gondolataimban!"
            "Nem tudok." Bámultam őt meglepetten, és megpróbáltam értelmezni a szavait. Á - azt hiszem mindketten ugyanarra gondoltunk ugyanabban az időben. Hmm... azt hiszem ez tetszett. "Bárhogy is," mondtam neki, "az övéiben tudok olvasni - már arra vár, hogy letámadhasson az órán."
            Bella felsóhajtott, aztán hagyta, hogy a kabát lecsússzon a vállairól. Először nem is fogtam fel, hogy vissza akarja adni, - nem kértem volna tőle; jobban szerettem volna, ha magánál tartja... emléktárgyként - szóval túl lassú voltam, hogy segítsek neki. Átnyújtotta a kabátot, és belebújtatta kezeit a sajátjába, fel sem nézett, hogy látta volna, hogy az én karjaim meg már nyúltak volna, hogy segítsek neki. Összeráncoltam a szemöldököm ezen, aztán visszaállítottam az arckifejezésem, mielőtt észrevehette volna.
            "Szóval... mit fogsz neki mondani?" sürgettem.
            "Egy kis segítség esetleg? Mit akar tudni?"
            Elmosolyodtam és megráztam a fejem. Azt akartam hallani, hogy ő mire gondolt, besúgás nélkül. "Az nem igazságos."
            Szemei összeszűkültek. "Nem, te nem osztod meg azt, amit tudsz - ez igazságtalan."
            Igaz - nem szerette a kettős mércét.
 
 
225.
            Az osztály ajtajához értünk - ahol el kell őt hagynom; lazán elgondolkodtam, hogy Ms. Cope tudna-e biztosítani egy cserét az órarendemben az angol órával kapcsolatban... Koncentrálásra bírtam magam. Tudok igazságos lenni.
            "Tudni akarja, hogy titokban randizunk-e," mondtam lassan. "És tudni akarja, hogy mit érzel irántam."
            Szemei tágak voltak - nem az ijedtségtől, hanem a találékonyságtól. Nyitva voltak számomra, olvashatóak. Játszotta az ártatlant.
            "O-ó," motyogta. "Mit kellene mondanom?"
            "Hmm." Mindig azzal próbálkozott, hogy én többet áruljak el, mint ő. Mérlegeltem, hogy hogyan válaszoljak.
            Egy ködtől nyirkos önfejű hajtincse a vállán pihent és ott csavarodott, ahol a kulcscsontját rejtegette az a vicces szvetter. Vonzotta a szemeimet... és végigpásztáztam a többi rejtett vonalon...
            Óvatosan felé nyúltam a bőrét nem érintve - a reggel hűvös volt még az én érintésem nélkül is - és visszacsavartam a helyére a rendezetlen kontyba, hogy ne zavarjon meg engem megint. Eszembe jutott, mikor Mike Newton érintette meg a haját, és az állkapcsom megfeszült a gondolattól. Akkor elhúzódott tőle. A reakciója most teljesen más volt; helyette, szemei tágra nyíltak, vérözön volt a bőre alatt, és hirtelen, a szíve egyenetlenül vert.
            Megpróbáltam elrejteni a mosolyomat, miközben válaszoltam a kérdésére.
            "Azt hiszem az elsőre igent mondhatsz... ha nem bánod..." az ő választása, mindig az ő választása lesz "... egyszerűbb, mint bármilyen más magyarázat."
            "Nem bánom," suttogta. A szíve még mindig nem találta meg a normális ritmust.
            "És a második kérdés..." Már nem tudtam többé elrejteni a mosolyomat. "Hát, hallgatózni fogok, hogy saját magam is hallhassam a választ."
            Hadd fontolja meg azt Bella. Visszatartottam a nevetést, mikor sokk futott végig az arcán.
            Gyorsan megfordultam, mielőtt több választ csikarhatna ki belőlem. Nehéz volt nem megadni neki azt, amit kért. És az ő gondolatait akartam hallani, nem a sajátomét.
            "Ebéden találkozunk," szóltam vissza a vállam fölött, ez volt a kifogásom, hogy hátranézhessek, és ellenőrizhessem, hogy még mindig utánam bámul tágra nyílt szemekkel. A szája tátva maradt. Megfordultam megint, és nevettem.
 
 
226.
            Ahogyan elsuhantam, csak enyhén voltam tudatában azoknak a sokkolt és elmélkedő gondolatoknak, amik körülöttem forogtak - és a szemek, amik ugráltak Bella arcáról az én visszavonuló formámra és vissza. Csak kis figyelmet szenteltem nekik. Nem tudtam összpontosítani. Elég nehéz volt a lábaimat kontrolálni, hogy elfogadható gyorsasággal mozogjanak, ahogy keresztülsétáltam a nyirkos füvön az órámra. Futni akartam - igazából futni, olyan gyorsan, hogy eltűnjek, olyan gyorsan, hogy úgy érezzem, mintha repülnék. Bár egy részem már ígyis repült.
            Felvettem a kabátot, amikor az osztályteremhez értem, és hagytam, hogy az illata körülússzon. Égni fogok - hagyom, hogy erősítsen - és aztán egyszerűbb lesz figyelmen kívül hagyni később, amikor újra vele leszek ebéden...
            Jó dolog volt, hogy a tanáraim többé nem nyaggattak azzal, hogy kihívnak. Ma lett volna talán az az egy nap, amikor rajtakaptak volna hogy felkészületlen vagyok és nem tudtam volna válaszolni. Az elmém annyi helyen volt ma reggel; csak a testem volt az osztályban.
            Természetesen Bellát figyeltem. Ez már természetessé kezdett válni - annyira automatikussá, mint a légzés. Hallottam a beszélgetését a demoralizált Mike Newtonnal. Bella gyorsan elterelte a beszélgetést Jessica felé, és én akkorát vigyorogtam, hogy Rob Sawyer, aki jobbról ült mellettem, láthatóan megrezzent és mélyebbre csúszott a székében, távolabbra tőlem.
            Ahh. Ez ijesztő.
            Hát, akkor mégsem veszítettem el önmagam teljesen.
            Ritkán azért Jessicát is ellenőriztem, figyeltem hogyan pontosítja kérdéseit Bella számára. Már nem bírtam kivárni a negyedik órát, én tízszer annyira izgatott voltam, mint a kíváncsi halandó lány, aki friss pletykát akart.
            És Angela Webert szintén hallgattam.
            Nem felejtettem el a hálát, amivel tartoztam neki - amiért csakis kedves gondolatai voltak Belláról az első sorban, a másik meg, hogy segített tegnap este. Szóval vártam egész reggel, keresgéltem, hogy mi az, amit akart. Azt gondoltam, hogy könnyű lesz; mint más embereknél, muszáj hogy legyen valami csecsebecse vagy játék, amit különösen akart. Akár több, talán. Valamit névtelenül eljuttatok neki, és akkor kvittek leszünk.
            Csakhogy Angela bebizonyította, hogy nehéz hozzá alkalmazkodni, csak úgy, mint Bell gondolataihoz. Túlságosan elégedett volt egy tinédzserhez képest. Boldog. Talán ez volt az oka a szokatlan kedvességének - egy volt azon ritka emberek közül, akiknek megvolt, amit akartak, és azt akarták, amijük volt. Ha nem a tanárokra, vagy a jegyzeteire figyelt, akkor arra gondolt,
227.
hogyan fogja elvinni hétvégén a két kisöccsét, akik ikrek a partra - és majdnem anyai élvezettel töltötte el, hogy mennyire fognak neki örülni. Sokat vigyázott rájuk, de nem neheztelt ez miatt... Ez olyan aranyos.
            De nem túl hasznos a számomra.
            Muszáj lennie valaminek, amit akart. Csak tovább kell keresgélnem. Majd késöbb. Itt volt az ideje Bella és Jessica háromszögtanának.
            Nem figyeltem, hogy merre megyek, mikor angol órámra sétáltam. Jessica már a helyén ült, mindkét lábával türelmetlenül dobolt a padlón, miközben Bellára várt, hogy megérkezzen.
            Ezzel ellentétben, amikor én leültem a kijelölt helyemre az osztályban, teljesen mozdulatlan lettem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy néha azért mocorogjak. A látszat kedvéért. Nagyon nehéz volt, a gondolataim teljesen Jessicáéra összpontosítottak. Reméltem, hogy figyelni fog, és igazán megpróbál olvasni Bella arcából.
            Jessica dobolása fokozódott, ahogy Bella besétált a terembe.
            Olyan... komoran néz ki. Miért? Talán semmi sincs közte és Edward Cullen között. Az jó nagy csalódás lenne. Kivéve... akkor még mindig szabad... És ha hirtelen érdekli őt a randizás, akkor szívesen segítenék neki benne...
            Bella arca nem nézett ki komornak, hanem kelletlennek. Aggódott - tudta, hogy mindent hallani fogok. Mosolyogtam magamnak.
            "Mondj el mindent!" követelte Jessica, amíg Bella levette a kabátját és a széke támlájára akasztotta. Nagy megfontolással mozgott, vonakodva.
            Ahh, olyan lassú. Tartsunk már a zaftos résznél!
            "Mit akarsz tudni?" Kérezte Bella, amikor leült.
            "Mi történt tegnap este?"
            "Vacsorát vett nekem, aztán hazavitt."
            És aztán? Gyerünk, többnek kell lennie. Úgyis hazudik, tudom. Majd én kiderítem.
            "Hogy jutottál haza olyan gyorsan?"
            Figyeltem ahogy Bella megforgatta szemeit a Jessica gyanúján.
            "Úgy vezet, mint egy őrült. Félelmetes volt."