Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. vége

 228.

            Eleresztett egy kis mosolyt, én meg elnevettem magam, megzavarva ezzel Mr. Mason bejelentését. Megpróbáltam a nevetést köhögéssel álcázni, de nem vertem át senkit. Mr. Mason egy bosszús pillantást vetett felém, de nem is érdekelt, hogy mire gondolt közben. Jessicát hallgattam.
            Hmm. Úgy hangzik, hogy az igazat mondja. Miért akarja, hogy minden szavat úgy húzzak ki belőle? Én már teli torokból dicsekednék, ha a helyében lennék.
            "Ez olyan randi volt - mondtad neki, hogy ott találkozzatok?"
            Jessica figyelte, hogy Bella arcán meglepetés jelenik meg, és csalódott, hogy milyen őszintének látszik.
            "Nem - nagyon meglepett, hogy ott láttam őt," mondta neki Bella.
            Most mi van?? "De ő hozott ma suliba, nem?" Muszáj valaminek lennie még a sztori mögött.
            "Igen - az szintén meglepett. Látta, hogy nem volt kabátom tegnap este."
            Ez nem túl izgalmas, gondolta Jessica újra csalódottan.
            Már fárasztott az ő kérdéseinek sora - olyat akartam hallani, amit még nem tudtam. Reméltem, hogy nem lesz annyira csalódott, hogy átugorja a kérdést, amire én vártam.
            "Fogtok megint találkozni?" faggatózott Jessica.
            "Felajánlotta, hogy elvisz Seattle-be szombaton, mert azt hiszi, hogy a kocsim nem bírná - ez annak számít?"
            Hmm. Tényleg kifordult önmagából... hát, hogy vigyázzon Bellára, vagy mi. Akkor az ő részéről kell, hogy legyen valami, ha Bella részéről nem is. Ez meg HOGYAN lehet? Bella őrült.
            "Igen," válaszolta meg Bella kérdését Jessica.
            "Hát akkor," Bella összefoglalta. "Igen."
            "Wow... Edward Cullen." Akár tetszik Bellának, akár nem, ez már valami nagy cucc.
            "Tudom," sóhajtott Bella.
            A hanglejtése biztatta Jessicát. Na végre - úgy hangzik, hogy már megértette! Biztos rájött, hogy...
            "Várj csak!" Jessicának hirtelen eszébe jutott a leglétfontosságúbb kérdése. "Megcsókolt?" Kérlek, mondd azt, hogy igen. És aztán írj le minden másopercet!
 
 
 
229.
            "Nem," motyogta Bella, aztán lenézett a kezeire, arcát lehajtotta. "Ez nem olyan."
            Afenébe. Bárcsak... Hm... Azt hiszem Bella akarta volna.
            Összeráncoltam a homlokom. Bella valami miatt dühösnek tűnt, de nem lehetett a csalódottság, mint ahogyan Jessica következtette. Azt nem akarhatná. Hiszen tudta, amit tudott. Nem akarhatna olyan közel lenni a fogaimhoz. Már amennyire tudta, méregfogaim vannak.
            Kirázott a hideg.
            "És szerinted szombaton...?" noszogatta Jessica.
            Bella még feszültebbnek tűnt, miközben válaszolt, "Kétlem."
            Igen, nagyon szeretné. Az szívás.
            Vajon azért volt, mert ezt mindet Jessica szemszögén keresztül láttam, hogy úgy tűnik, Jessicának igaza van?
            Fél másodpercre megzavart a gondolat, a lehetetlenség, hogy milyen lenne megcsókolni őt. Az én ajkaim az ő ajkainál, hideg kő és meleg, puha selyem...
            És aztán ő meghal.
            Megráztam a fejem, aztán rávettem magam, hogy figyeljek.
            "Miről beszélgettetek?" Beszéltél hozzá, vagy neki is minden apró információt így kellett kitépnie belőled, mint nekem?
            Bánatosan mosolyogtam. Jessica nem volt túl messze az igazságtól.
            "Nem tudom, Jess, sokmindenről. Egy kicsit az angol fogalmazásról is beszéltünk."
            Egy nagyon kicsit. Szélesebben mosolyogtam.
            Jaj, gyerünk mááár. "Légyszi, Bella! Adj valami részletet."
            Bella gondolkodott egy pillanatig.
            "Hát... jó, van egy. Látnod kellett volna, hogyan flörtölt vele a pincérnő - majdnem lerohanta. De ő nem figyelt rá egyáltalán."
            Érdekes részletet osztott meg vele. Meglepődtem, hogy Bella egyáltalán észrevette. Nagyon lényegtelen dolognak tűnt.
            Érdekes... "Az egy jó jel. Jól nézett ki?"
            Hmm. Jessica többet gondolkodott ezen, mint én. Ez biztos valami női dolog.
            "Nagyon," mondta neki Bella. "És talán tizenkilenc vagy húszéves lehetett."
 
 
 
230.
            Jessicát pillanatnyilag megzavarta az emlék hétfő estéről, amikor Mike-kal randizott - Mike túl barátságos volt a pincérnőhöz, akit Jessica egyáltalán nem tartott helyesnek. Eltaszította az emléket, és visszatért, elfojtotta az idegességét abba, hogy részletekért nyomozzon.
            "Még jobb. Biztos tetszel neki."
            "Azt hiszem," mondta Bella lassan, és már a székem legszélén ültem, testem rideg, mozdulatlan volt. "Nehéz megmondani. Mindig olyan rejtélyes."
            Akkor nem lehettem annyira átlátszóan nyilvánvaló és elszabadult, mint gondoltam. Mégis... amilyen jó megfigyelő ő volt... Hogyhogy nem vette észre, hogy szerelmes vagyok belé? Átellenőriztem a beszélgetésünket, majdnem meglepődtem, hogy nem mondtam ki a szavakat hangosan. Úgy éreztem, mintha ez a tény ott lett volna minden szóban közöttünk.
            Wow. Hogy tudsz szemben ülni egy férfi modellel és beszélgetni vele? "Nem értem, hogy hogyan lehetsz ennyire bátor, hogy egyedül légy vele," mondta Jessica.
            Sokk villant át az arcán. "Miért?"
            Furcsa reakció. Mit gondol, hogyan értem? "Ő annyira..." Mi a megfelelő szó? "Ijesztő. Nem tudnám, mit mondjak neki." Nem is tudtam hozzá angolul szólni, pedig csak annyit mondott, hogy jó reggelt. Tutira úgy néztem ki, mint valami idióta.
            Bella mosolygott. "Nekem is van egy kis problémám a összefüggéstelenséggel, amikor körülötte vagyok."
            Biztos próbálkozik, hogy Jessica jobban érezze magát. Majdnem természetellenesen a saját uralma alatt állt, amikor együtt voltunk.
            "Ó, hát," Jessica sóhajtott. "Hihetetlenül jól néz ki."
            Bella arca hirtelen hűvössé vált. Szemei úgy villantak, mint amikor neheztelt az igazságtalanság miatt. Jessica nem dolgozta fel a változást az arckifejezésében.
            "Sokkal többről van szó, mint csak arról," csattant fel Bella.
            Óóó. Na mostmár tartunk valamerre. "Igen? Például mi?"
            Bella beleharapott az ajkába egy pillanatra. "Nem tudom megfelelően elmagyarázni," mondta végül. "De még hihetetlenebb az arca mögött." Elnézett Jessicáról, szemei összpontosítatlanok voltak, mintha valahova a távolba nézne.
            Az érzés, amit éreztem, majdnem olyan volt, mint amikor Carlisle vagy Esme jobban dicsér, mint amit megérdemelek. Hasonló, de sokkal erősebb, sokkal pusztítóbb.
 
 
231.
            Tedd az ártatlant valahol máshol - semmi sem jobb, mint az az arc! Kivéve a testét. Elájulok! "Lehetséges ez?"kuncogott Jessica.
            Bella nem fordult meg. Folytatta a távolságba való bámulást, ignorálva Jessicát.
            Egy normális ember dicsekedne. Talán ha a kérdéseket egyszerűbben teszem fel. Ha ha. Mintha egy ovissal beszélnék. "Szóval akkor tetszik neked?"
            Megint mozdulatlan voltam.
            Bella nem nézett Jessicára. "Igen."
            "Úgy értem, nagyon tetszik neked?"
            "Igen."
            Nézzenek oda arra a pirulásra!
            Én néztem.
            "Mennyire tetszik neked?" faggatózott Jessica.
            Ha az angol terem tűzben lángolt volna, azt sem vettem volna észre.
            Bella arca virító piros volt már - majdnem éreztem a melegséget erről a gondolatbeli képről.
            "Túlságosan," suttogta. "Jobban, mint amennyire én tetszem neki. De nem tudom, hogy ezzel én mit tehetek."
            Afenébe! Mit kérdezett Mr. Varner? "Ühm - melyik szám, Mr. Varner?"
            Jó volt, hogy Jessica nem tudta kérdezgetni tovább Bellát. Szükségem volt egy percre.
            Mi a fenét gondolt ez a lány? Jobban, mint amennyire én tetszem neki? Hogyan jutott eszébe ilyesmi? De nem tudom, hogy ezzel én mit tehetek? Ez meg mi a fenét jelent? Nem tudtam ésszerű magyarázatot rakni a szavak mellé. Tulajdonképpen értelmetlenek voltak.
            Úgy tűnt, nem vehetek semmit sem természetesnek. Nyilvánvaló dolgok, olyan dolgok, amik teljesen értelmesek voltak, valahogy megcsavarodtak és megfordultak abban a különös agyában. Jobban, mint amennyire én tetszem neki? Talán nem kellene még eltörölnöm gondolataimból az elmegyógyintézetet.
            Az órára bámultam, összeszorítva a fogaimat. Hogyan tűnhetnek egyszerű percek hihetetlenül hosszúnak egy halhatatlan számára? Hova tűnt az én szemszögem?
            Az állkapcsom feszült volt egész Mr. Varner háromszögtan órája alatt. Többet hallottam abból, mint az én osztályomban lévő tananyagból. Bella és Jessica nem beszéltek újra, de Jessica Bella felé pillantott párszor, és egyszer az arca ragyogó skarlátvörös volt nyilvánvaló ok nélkül.
 
232.
            Az ebéd nem jött el elég hamar.
            Nem voltam biztos abban, hogy Jessica megkapja-e azokat a válaszokat, amikre én vártam, amikor vége lett az órának, de Bella gyorsabb volt, mint ő.
            Amint kicsengettek, Bella Jessicához fordult.
            "Angolon Mike megkérdezte, hogy mondtál-e valamit hétfő estéről," mondta Bella, és egy mosoly húzódott a szája sarkánál. Értettem, mire volt ez jó - támadás a legjobb védelem.
            Mike rólam kérdezett? Az öröm Jessica agyát hirtelen fontolatlanná, lágyabbá és rosszindulat nélkülivé vált. "Viccelsz! Mit mondtál neki?"
            "Azt mondtam, hogy jól szórakoztál - elégedettnek nézett ki."
            "Mondd el pontosan, hogy mit mondott, és hogy te mit válaszoltál!"
            Nyilvánvalóan ennyi volt, amit Jessicából ma ki tudok húzni. Bella mosolygott, mintha ő is ugyanezt gondolta volna. Ezt a kört megnyerte.
            Hát, az ebéd meg már egy teljesen más történet lesz. Nagyobb sikerem lesz, ha belőle szedem ki a válaszokat, mint Jessicából, ezt biztosra veszem.
            Nehezen viseltem, de párszor azért odapillantottam Jessica gondolataira a negyedik órán. Nem volt türelmem a megszállott gondolataihoz Mike Newtonról. Már több, mint elegem volt belőle az utóbbi két hétben. Szerencsés volt, hogy még életben hagytam.
            Közönyösen mozogtam tornán Alice-szel, mint ahogy mindig mozogni szoktunk, amikor arra kerül sor, hogy halandók között végezzünk fizikai tevékenységeket. Természetesen ő volt a csapattársam. Ez volt az első nap, amikor tollaslabdáztunk. Sóhajtottam unalmamban, és lassított mozdulattal lendítettem a tollaslabdát a másik oldalra. Lauren Mallory volt a másik csapatban; elvétette. Alice pörgette az ütőjét, mint egy gumibotot, és a plafont bámulta.
            Mindannyian utáltuk a tesit, főként Emmett. Csapatjátékokat játszani tornán sértés volt a személyes felfogásának. Torna rosszabbnak tűnt a szokásosnál - ugyanolyan ingerelten éreztem magam, mint ahogyan Emmett mindig.
            Mielőtt a fejem szétrobbant volna a türelmetlenségtől, Clapp edző lefújta a játékot, és korábban engedett ki minket. Képtelenül hálás voltam azért, hogy nem reggelizett, - egy újabb kísérlete a fogyókúrára - és az állandó éhség sürgette, hogy elhagyja az iskola területét, hogy valami jó zsíros ebédet keressen valahol. Megígérte magának, hogy holnap újrakezdi...
            Ez elég időt adott, hogy a matek épülethez érjek, mielőtt Bella órája véget ért.
 
 
233.
            Jó szórakozást, gondolta Alice ahogy elindult, hogy Jasperrel találkozzon. Már csak pár napot kell türelmesen várnom. Gondolom nem adod át az üdvözletem Bellának, ugye?
            Megráztam a fejem, elkeseredetten. Minden jós ennyire önelégült?
            Csak hogy tudd, napos lesz mindkét oldal a hétvégén. Talán jó lenne átszervezned a terveidet.
            Sóhajtottam, ahogy folytattam az utam az ellenkező irányba. Önelégült, de mindenesetre hasznos.
            Nekitámaszkodtam a falnak és vártam. Elég közel voltam, hogy hallhassam Jessica hangját a téglákon keresztül úgy, mint ahogy a gondolatait is.
            "Ma nem ülsz velünk, ugye?" Annyira felvillanyozódottnak néz ki. Fogadni merek, hogy egy csomó minden van, amit nem mondott el.
            "Nem hiszem," válaszolt Bella, furcsán bizonytalanul.
            Nem ígértem meg neki, hogy vele töltöm az ebédidőt? Mire gondolt?
            Együtt jöttek ki az osztályból, mindkét lány szeme kitágult, amikor megláttak engem. De csak Jessicát hallottam.
            Szép. Wow. Ó igen, sokkal többről van szó, mint amit elmond nekem. Talán felhívom ma este... Vagy talán nem kellene biztatnom. Ahh. Remélem Edward hamar kiábrándul belőle. Mike aranyos, de .... wow.
            "Találkozunk késöbb, Bella."
            Bella felém sétált, és egy lépéssel előttem megállt, még mindig bizonytalanul. A bőre rózsaszín volt az arccsontjánál.
            Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem félelem áll a tétovázása mögött. Kétségtelenül itt arról volt szó, hogy valami szakadékot képzelt el az ő érzései és az enyémek közé. Jobban, mint amennyire én tetszem neki. Képtelenség!
            "Heló," mondtam, hangom kisfiúsan udvariatlan volt.
             Az arca élénkebbé vált. "Szia."
            Nem tűnt késztetettnek, hogy valamit mondjon, szóval előre mentem az ebédlő felé és ő némán sétált mellettem.
            A kabátos dolog használt - az illata nem volt akkora csapás, mint szokott. Csak egy kissé megerősült a fájdalom, amit már ígyis éreztem. Könnyebben figyelmen kívül tudtam hagyni, mint valaha gondoltam volna, hogy képes leszek rá.
 
234.
            Bella nyugtalan volt, amíg a sorban álltunk, és figyelmetlenül a cipzárjával játszott a kabátján, egyik lábáról idegesen a másikra lépve. Sokszor felém nézett, de bármikor találkozott a tekintetünk, lenézett, mintha elszégyellte volna magát. Azért volt, mert annyi ember bámult minket? Talán hallotta a halk suttogásokat - a pletyka szóbeli is volt, nem csak gondolatbeli.
            Vagy talán észrevette az arckifejezésemen, hogy bajban van.
            Nem szólt semmit, amíg össze nem szedtem az ebédjét. Nem tudtam, hogy mit szeretett, - még nem - szóval mindenből vettem egy darabot.
            "Mit csinálsz?" sziszegett halk hangon. "Ugye nem mindet nekem hozod?"
            Megráztam a fejem, és odalöktem a tálcát a pénztárhoz. "A fele természetesen az enyém."
            Felvonta az egyik szemöldökét kételkedően, de nem mondott semmit, amíg kifizettem az ételt és elkísértem őt az asztalhoz, ahol a múlt héten ültünk, azelőtt a katasztrofális élménye előtt a vércsoport meghatározással. Sokkal többnek tűnt, mint csak pár nap. Most minden másképp volt.
            Megint szemben ült velem. A tálcát felé toltam.
            "Vegyél bármit, amit szeretnél," biztattam.
            Elvett egy almát, megpörgette a kezeiben, elmélkedő tekintettel az arcán.
            "Kíváncsi vagyok."
            Micsoda meglepetés.
            "Mit tennél, ha valaki kiprovokálna, hogy mersz-e ételt enni?" folytatta halk hangon, ami halandó fülekhez nem juthatott el. A halhatatlan fülek már teljesen más tészta, ha azok a fülek odafigyeltek. Talán meg kellett volna említenem egyet s mást nekik korábban...
            "Mindig kíváncsi vagy," reklamáltam. Hát ez van. Nem mintha nem kellett volna ennem már ezelőtt. Része volt a játéknak. Egy elég kellemetlen része.
            Kinyúltam a legközelebbi dologért, és a szemeibe néztem, amíg leharaptam egy kis részét a valaminek, bármi is volt az. Ránézés nélkül nem tudtam megmondani, mi volt az. Nyálkás volt és kemény és visszataszító, mint bármilyen emberi étel. Gyorsan megrágtam és lenyeltem, megpróbáltam nem vágni grimaszt. Az ételfalat lassan és kényelmetlenül ment le a torkomon. Sóhajtottam, amikor eszembe jutott, hogy hogyan kell majd visszaöklendeznem késöbb. Undorító.
            Bella arckifejezése sokkolt volt. Mély benyomást keltett benne.
 
235.
            Meg akartam forgatni a szemeimet. Természetesen már tökéletesítettük ezeket a csalásokat.
            "Ha valaki kiprovokálna, hogy egyél földet, akkor meg tudnád enni, nem?"
            Az orra összeráncolódott és elmosolyodott. "Már megvolt egyszer... kiprovokáltak. Nem volt olyan rossz."
            Nevettem. "Azt hiszem, meg sem lepődtem."
            Olyan meghittnek néznek ki, nem? Jó testbeszéd. Majd átadom Bellának az észrevételeimet késöbb. Edward felé hajol, ahogyan kellene, ha érdekelné őt. Úgy tűnik, érekli őt. Olyan... tökéletesnen néz ki. Jessica sóhajtott.
            Odanéztem Jessica kíváncsi szemeibe, és ő idegesen félre pillantott, és kuncogott a mellette lévő lánynak.
            Hmm. Talán jobb Mike-hoz ragaszkodni. Valóság és nem képzelgés...
            "Jessica mindent analizál, amit csinálok," informáltam Bellát. "Majd késöbb összefoglalja neked."
            Felé toltam a tányért, amin az étel volt, - pizza, tudatosítottam - kíváncsi voltam, hogyan kezdhetném. A korábbi nyugtalanságom lángolt, ahogyan a szavak megismétlődtek a fejemben: Jobban, mint amennyire én tetszem neki. De nem tudom, hogy ezzel én mit tehetek.
            Harapott egyet ugyanabból a pizzaszeletből. Ámulatba ejtett, hogy milyen bizalmas volt. Természetesen, nem tudta, hogy mérgező vagyok - nem mintha az étel megosztása bánthatta volna. Mégis, úgy gondoltam, máshogy fog bánni velem. Mintha valami más lennék. Sosem tette - legalábbis, nem egy negatív módon...
            Enyhén fogok hozzá.
            "Szóval a pincérnő tényleg jól nézett ki?"
            Újra felvonta a szemölökét. "Te tényleg nem vetted észre?"
            Mintha bármilyen nő azt remélhetné, hogy elvonja a figyelmemet Belláról. Képtelenség megint.
            "Nem. Nem figyeltem. Sokminden járt a fejemben." Sokminden mellett az is, hogyan tapat puha bőrére az a vékony blúz...
            Még jó, hogy ez a csúnya szvetter van rajta ma.
            "Szegény lány," mondta Bella mosolyogva.
            Tetszett neki, hogy nem találtam a pincérnőt érdekesnek. Ezt meg tudtam érteni. Mennyiszer képzeltem el, hogy megbénítom Mike Newtont a biológia teremben?
236.
            Nem gondolhatta komolyan, hogy az ő halandó érzései, a megvalósult tizenhét rövid halandó év alatt erősebbek lehetnek, mint a halhatatlan vágy, ami fokozódott bennem közel egy évszázad alatt.
            "Valami, amit Jessicának mondtál..." nem tudtam lezser hangot kiadni. "Hát, zavar engem."
            Rögtön védekezésbe kezdett. "Nem vagyok meglepődve, hogy olyat hallottál, ami nem tetszett. Tudod, hogy mit mondanak a hallgatózókról."
            A hallgatózók soha nem hallanak jót magukról, így volt a mondás.
            "Figyelmeztettelek, hogy hallgatózni fogok," emlékeztettem rá.
            "És én meg arra figyelmeztettelek, hogy nem mindent akarsz tudni, amit gondolok."
            Most arra gondol, amit akkor mondtam, amikor megsirattam. Bűntudat miatt a hangom tompává vált. "Igen. De nincs teljesen igazad. Tudni akarom, hogy mire gondolsz - mindent. Én csak azt kívánom... bárcsak ne gondolnál egypár dolgot."
            Még több fél-hazugság. Tudtam, hogy nem szabana akarnom, hogy törődjön velem. De mégis akartam. Még szép, hogy akartam.
            "És az a kettő nagyon különbözik," morogta haragos tekintetet vetve rám.
            "Nem, nem igazán ez a lényeg per pillanat."
            "Akkor micsoda?"
            Felém hajolt, a kezét könnyedén torkához érintette. Vonzotta a szemeimet - megzavart. Milyen puha lehet az a bőr...
            Összpontosíts, figyelmeztettem magam.
            "Igazán azt gondolod, hogy jobban érdekellek, mint te engem?" kérdeztem. A kérdés viccesen hangzott a számomra, mintha a szavak összekuszálódtak volna.
            Tágra nyíltak szemei és légzése megállt. Aztán félre nézett, gyorsan pislogott. A légzése egy halk zihálással tért vissza.
            "Már megint ezt csinálod," motyogta.
            "Mit?"
            "Elkápráztatsz," vallotta be, óvatosan nézett megint a szemembe.
            "Ó." Hmm. Nem voltam biztos abban, hogy ez ellen mit tehetek. Ahogyan abban sem, hogy akarok-e tenni valamit ellene. Még mindig izgatott voltam, hogy el tudom kápráztatni. De ez nem segített a beszélgetés előremenetelében.
 
237.
            "Ez nem a te hibád." Sóhajtott. "Nem tehetsz róla."
            "Meg fogod válaszolni a kérdésemet?" faggattam.
            Az asztalt bámulta. "Igen."
            Ez volt minden, amit mondott.
            "Igen megválaszolod, vagy igen, tényleg azt gondolod?" kérdeztem türelmetlenül.
            "Igen, tényleg azt gondolom," mondta az nélkül, hogy felnézett volna. Halvány szomorúság hallatszott a hangjában. Újra elpirult, és tudatlanul a fogaival újra az ajkát piszkálta.
            Hirtelen rájöttem, hogy ezt bizonyára nagyon nehéz volt neki beismernie, mert ő tényleg ezt gondolta. És nem voltam semmivel sem jobb, mint az a gyáva Mike, amiért én az érzéseiről kutakodtam, mielőtt a sajátomét bizonyítottam volna be neki. Az nem számított, hogy én úgy éreztem, a részemről ez teljesen világos volt. Nem juttattam el hozzá ezt, szóval nem volt kifogásom.
            "Tévedsz," ígértem neki. Muszáj volt meghallania a gyengédséget a hangomban.
            Bella felnézett rám átlátszatlan szemeivel, amik semmit sem árultak el. "Azt nem tudhatod," suttogta.
            Azt hitte, hogy lebecsültem az érzéseit, mert nem tudtam a gondolataiban olvasni. De igazából, a gond az volt, hogy ő becsülte le az enyéimet.
            "Miből gondolod ezt?" tűnődtem.
            Bámult rám, ránc volt a szemöldöke között, és az ajkát harapdálta. Már milliomodik alkalommal kívántam azt kétségbeesetten, hogy bárcsak hallhatnám az ő gondolatait.
            Már majdnem könyörögtem, hogy mondja el, milyen gondolattal szenved, de felemelte az egyik ujját, hogy visszatartson a beszédtől.
            "Hadd gondolkodjak," kérte.
            Ameddig csak egyszerűen a gondolatait rendezi össze, addig tudok türelmes lenni.
            Vagyis... képes vagyok tettetni, hogy az vagyok.
            Összeszorította a két kezét, összekulcsolta, aztán elengedte a vékony ujjait. A kezeit figyelte, mintha valaki máshoz tartoznának, miközben beszélt.
            "Hát a nyilvánvalót félretéve," motyogta. "Néha... nem vagyok benne biztos, - én nem tudok gondolatokat olvasni - de néha úgy tűnik, hogy búcsúzni akarsz, miközben valami mást mondasz." Nem nézett rám.