Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet vége/ 3. fejezet

  Még egy botlás. Ha tudtam volna, hogy mire utal a kérdésével, akkor akár igen-nel is válaszolhattam volna.

            Már két éve ültem halandók mellett ebben a suliban, és ő volt az első, aki elég közelről megvizsgált és észrevette a szemeim színváltozását. A többiek, míg a családom szépségét csodálták, hajlamosak voltak rá, hogy gyorsan lesüssék szemüket ha viszonoztuk a pillantást. Visszarettentek, ösztönös igyekezetben elzárták a megjelenésünk részleteit maguk elől, nehogy megértsék. A tudatlanság egyenlő volt a boldogsággal az emberi elme számára.
            Miért pont ennek a lánynak kellett látnia túl sokat?
            Mr. Banner megközelítette az asztalunkat. Hálásan belélegeztem a friss levegő áradatát, amit magával hozott, mielőtt még a lány illatával keveredhetett volna.
            "Szóval, Edward," mondta, közben átnézte a válaszainkat, "nem gondolod, hogy Isabellát is odaengedhetted volna a mikroszkóphoz?"
            "Bella," javítottam ki őt. "Ami azt illeti, ő azonosított hármat az ötből."
            Mr. Banner gondolatai kételkedőek voltak, amint a lány felé fordult. "Elvégezted már korábban ezt a kísérletet?"
            Elmélyedve figyeltem, hogy mosolyog és kissé zavarban volt.
            "Hagymagyökérrel még nem."
            "Sneci csírasejtjével?" vizsgálódott Mr. Banner.
            "Aha."
            Ez meglepte őt. A mai kísérletet egy haladó tanfolyam tantervéből szedte. Elgondolkozva biccentett a lány felé. "Haladó tanfolyamra jártál Phoenixben?"
            "Igen."
            Szóval haladó... intelligens az emberek között. Ez engem nem lepett meg.
 
 
 
41.
            "Hát," mondta Mr. Banner. "Akkor azt hiszem jó, hogy ti ketten egy csapat vagytok." Elfordult, és halkan motyogva tovább haladt, "A többi gyerek meg alkalmat kap, hogy maguktól tanuljanak meg valamit." Kétlem, hogy a lány hallotta, amit mond. Megint hurkokat kezdett firkálni az irattartójára.
            Eddig két hiba fél óra alatt. Nagyon gyenge szereplés a részemről. Bár gőzöm sem volt, hogy mit gondol a lány rólam, - mennyire félt, vagy mennyire gyanakodott? - azt tudtam, hogy több erőfeszítést kell belefektetnem, hogy új benyomást keltsek. Valamit tennem kell, hogy elfojtsam emlékeit az utóbbi kegyetlen találkozásunkról.
            "Kár a hóért, nem?" mondtam, megismételve a csevegést, mert hallottam, hogy ma diákok már tucatszor megvitatták. Egy unalmas, tipikus társalgási téma. Az időjárás - mindig biztos.
            Hanyag kételkedéssel a szemében nézett rám - egy nem normális reakció az én nagyon normális szavaimra. "Nem igazán," mondta, és megint meglepett engem.
            Próbáltam a beszélgetést elcsépelt irányba terelni. Ő egy sokkal fényesebb, melegebb helyről származik, - a bőre tükrözte ezt némiképpen, a világossága ellenére is - és a hidegtől talán rosszul érzi magát. A jeges érintésemtől legalábbis biztos...
            "Nem szereted a hideget," találgattam.
            "És a nedvességet," egyezett bele.
            "Akkor itt élni Forksban, elég nehéz lehet neked." Talán nem kellett volna idejönnöd, szerettem volna hozzátenni. Talán visszamehetnél oda, ahova tartozol.
            Bár, nem voltam benne biztos, hogy ezt akartam-e volna. Mindig emlékeznék az illatára - van rá biztosíték, hogy végül nem mennék utána? Ezenkívül, ha elmenne, akkor az elméje örökre rejtély maradna. Megmaradna állandó, idegesítő rejtvénynek.
            "El sem tudod képzelni, mennyire," mondta halkan, haragosan átnézett rajtam egy pillanatra.
            A válaszai sosem azok voltak, amikre számítottam volna. Ezért még több kérdést szerettem volna kérdezni.
            "Hát akkor miért jöttél ide?" követeltem, közben észrevettem, hogy a hanglejtésem vádlón hangzott, nem eléggé lezseren a beszélgetéshez. A kérdésem nyersen hangzott, kíváncsiskodóan.
            "Ez... bonyolult."
 
 
 
42.
            Pislantott, annyiban hagyva a dolgot, én meg majdnem felrobbantam a kíváncsiságtól - a kíváncsiság olyan forrón égett, mint a szomjúság a torkomban. Ami azt illeti, rájöttem, hogy kissé egyszerűbbé vált a lélegzetvétel; a gyötrődés egyre elviselhetőbbé vált a jártasságtól.
            "Biztos vagyok benne, hogy lépést tudok tartani," ragaszkodtam a beszélgetéshez. Talán hétköznapi udvariasságból majd addig válaszolja meg a kérdéseimet, ameddig én elég udvariatlan leszek, és kérdezgetek.
            Némán a kezeit nézte. Ez türelmetlenné tett; oda akartam nyúlni az álla alá, és felemelni a fejét, hogy a szeméből olvashassak. De esztelenség lenne, - veszélyes - hogy megérintsem a bőrét megint. 
            Hirtelen rám nézett. Megkönnyebbülés volt, hogy újra láthattam az érzelmet a szemeiben. Gyorsan beszélt, sietette a szavakat.
            "Anyám újra férjhez ment."
            Á, hát ez eléggé emberi volt, könnyen érthető. Szomorúság vonult át tiszta szemein, és otthagyta a kis ráncot közöttük.
            "Ez nem hangzik olyan bonyolultan," mondtam. A hangom magától szelíd volt, nem kellett olyanná változtatnom. A szomorúsága miatt szokatlanul tehetetlennek éreztem magam. Azt kívántam, bár tudnék valamit tenni érte, hogy jobban érezze magát. Milyen furcsa indíték. "Mikor történt?"
            "Tavaly szeptemberben." Hevesen kifújta a levegőt - nem teljesen volt sóhajtás. Visszatartottam a lélegzetet, mert a meleg lehelete hozzáért az arcomhoz.
            "És nem kedveled a pasast," találgattam, több információért halászva.
            "Nem, Phillel nincs semmi baj," mondta, kijavította a feltételezésemet. Egy kis mosolyra való utalást véltem felfedezni a szája sarkán. "Talán kicsit fiatal, de nagyon rendes."
            Ez nem illett bele a forgatókönyvbe, amit a fejemben szerkesztgettem.
            "Miért nem maradtál velük?" kérdeztem, túl kíváncsian. Úgy hangzott, mintha nagyon kotnyeles lennék. És kétségkívül az is voltam.
            "Phil sokat utazik. Baseballjátékos. Abból él." A kis mosoly kifejezettebbé vált; szórakoztatta őt ennek a karierrnek a választása.
            Én is mosolyogtam, akaratom ellenére. Most nem próbáltam őt megnyugtatni. A mosolya rákényszerített, hogy visszamosolyogjak - mintha be lennék avatva a titokba.
 
 
43.
            "Hallhattam már róla?" végigfutottam a hivatásos baseballjátékosok névsorán a fejemben, szerettem volna tudni, melyik az ő Philje...
            "Nem hinném. Nem játszik jól." Még egy mosoly. "Született másodligás. Sokat utazgat mindenfelé."
            A névsor a fejemben azonnal megváltozott, és táblázatba foglaltam egy jegyzék lehetséges megoldást kevesebb, mint egy másodperc alatt. Ugyanakkor egy újabb forgatókönyvet képzeltem el.
            "És édesanyád ide küldött, hogy vele utazhasson," mondtam. A feltevések több infomációt húztak ki belőle, mint a kérdések. Megint működött. Az állát kijjebb tartotta, és kifejezése makaccsá vált.
            "Nem, nem anyám küldött ide," mondta, és a hangja egy újabb, erősebb élességet kapott. A feltevésem kihozta a sodrából, bár nem egészen értettem, hogy miért. "Én küldtem magamat."
            Nem tudtam kitalálni sértődésének az értelmét, vagy a forrását. Teljesen el voltam veszve.
            Szóval feladtam. Nincs értelme megérteni ezt a lányt. Nem hasonlított a többi emberhez. Talán nem csak a gondolatai némasága és a vére illata volt az egyetlen szokatlan dolog a lányon.
            "Nem értem," beismertem, utáltam megadni magam.
            Sóhajtott, aztán mélyen a szemembe nézett, hosszabban, mint amit a többi ember képes volt megállni.
            "Eleinte otthon maradt velem, de nagyon hiányzott neki Phil," magyarázta lassan, hangja egyre kétségbeesetté vált az egyes szavak kiejtésével. "Boldogtalan volt... ezért úgy döntöttem, itt az ideje, hogy egy darabig Charlie-t boldogítsam."
            Az apró ránc a szemei között elmélyült.
            "De most meg te vagy boldogtalan," mormoltam. Úgy tűnt, nem tudom abbahagyni, hogy ne ejtsem ki hangosan a feltevéseimet, mert azt reméltem, hogy megtudok valamit a reakciójából. Ez az egy, szerintem nem volt túl messze a célponttól.
            "És?" mondta, mintha ez a szempontot nem is lehetne fontolóra venni.
            Folyamatosan a szemeit néztem, úgy éreztem, hogy végre megkaptam az első igazi bepillantást a lelkébe. Ebben az egy szóban megláttam, hogy hova rangsorolta magát a fontossági sorrendjében. Az emberek többségével ellentétben, a saját szükségletei nagyon alul voltak a listán.
            Önzetlen volt.
 
44.
            Ahogy erre rájöttem, a csendes elmében rejtőző rejtélyes személy kicsit elhalványodott.
            "Szerintem ez nem igazságos," mondtam. Megvontam a vállam, lezsernek akartam tűnni, és megpróbáltam eltitkolni a kíváncsiságom intenzitását.
            Nevetett, de nem volt vidám nevetés. "Az élet igazságtalan. Még sosem mondta neked senki?"
            Nevetni akartam a szavain, pedig én sem találtam benne semmi mulatságosat. Én már tudtam valamit az élet igazságtalanságáról. "Úgy rémlik, hallottam már valahol."
            Megint rám nézett, zavartnak tűnt. Elpislantott, aztán szemei újra visszatértek az enyémhez.
            "Szóval ennyi az egész," mondta nekem.
            De én még nem voltam kész, hogy befejezzem ezt a beszélgetést. A kis v betű alakú ránca, a bánata maradványa nyugtalanított engem. El akartam simítani az ujjaimal. De persze, nem érhettem hozzá. Ez jó sok szempontból nem lett volna biztonságos.
            "Jól titkolod." lassan beszéltem, fontolóra vettem a következő feltevést. "De le merném fogadni, hogy többet szenvedsz, mint amennyit megmutatsz másoknak."
            Grimaszt vágott, szemei összeszűkültek, ajkát aránytalanul biggyesztette, és az osztály elülső részébe nézett. Nem tetszett neki, ha jól tippeltem. Nem volt egy átlagos mártír - ő nem akart közönséget a fájdalmához.
            "Vagy tévedek?"
            Kissé megrándult, de egyébként úgy tett, mintha nem hallana.
            Ez megmosolyogtatott. "Nem hiszem."
            "Mit érdekel ez téged?" követelte, még mindig másfelé nézve.
            "Ez egy jó kérdés," vallottam be, hamarabb magamnak, és nem az ő kérdésére válaszként.
Az ő ítélőképessége jobb volt, mint az enyém - rögtön a dolgok belsejébe látott, míg én csak a peremen evickéltem, vakon vizsgálva a nyomokat. A nagyon emberi életének részletei nem szabadna, hogy számítsanak nekem. Hiba volt a részemről törődni a gondolataival. A gyanún kívül, amitől a családomat védtem, az emberi gondolatok jelentéktelenek voltak.
Nem szoktam hozzá, hogy nem vagyok intuitív. Túlságosan számítottam a rendkívüli hallásomra - egyértelműen, nem vagyok olyan jó ítélőképességű, mint amit az érdememnek tekintettem.
 
 
 
45.
A lány sóhajtott, és mérgesen az osztály elülső részébe nézett. Valami a csalódott arckifejezésén mulatságos volt. Az egész helyzet, az egész beszélgetés mulatságos volt. Senki sem volt nagyobb veszélyben, mint ez a pici lány, - bármely percben megtörténhetett volna, hogy röhejesen belemerülök a beszélgetésbe, hogy szórakozottan az orromon keresztül belélegzek, és hogy megtámadom, mielőtt meg tudnám magam állítani - és ő azon bosszankodott, hogy nem válaszoltam meg a kérdését.
"Fölbosszantottalak?" kérdeztem, és mosolyogtam ennek a képtelenségén.
Gyorsan felém pillantott, aztán úgy tűnt, hogy a nézésem csapdába ejtette.
"Nem egészen," mondta nekem. "Inkább saját magamat bosszantotam fel. Mindig minden meglátszik rajtam - anyám azt szokta mondani, hogy egy nyitott könyv vagyok."
Elégedetlenül összeráncolta homlokát.
Ámulatba ejtve néztem őt. Azért volt mérges, mert azt hitte, hogy túl könnyen átlátok rajta. Milyen bizarr! Egész életemben még sohasem fordítottam ennyi erőfeszítést arra, hogy megértsek valakit - vagy inkább egész létezésemben, mert az élet nem éppen a megfelelő kifejezés. Őszintén szólva nem nagyon volt életem.
"Épp ellenkezőleg," nem egyeztem bele, emelett különösképpen úgy éreztem... körültekintőnek kell lennem, mintha valami rejtett veszélyt nem sikerülne észrevennem. A furcsa előérzettől nyugtalan lettem. "Én úgy találom, nagyon nehéz benned olvasni."
"Mert amúgy te könnyen olvasol mindenkiben?" találgatott, saját feltevését kinyilvánítva, ami megint célba talált.
"Általában," helyeseltem.
Aztán egy széles mosollyal jutalmaztam, ajkaim feltárták a csillogó, borotvaéles fogsoromat, amit eddig mögéjük rejtettem.
Ez egy nagyon ostoba ötlet volt, de váratlanul, kétségbeesetten valami figyelmeztetést akartam jelezni a lánynak. A teste közelebb volt hozzám, mint azelőtt, tudatlanul a odatolódott a beszélgetés felé. Az összes apró jel, ami elegendő volt az emberiség elijesztésére, úgy tűnt, rá nem használ. Miért nem hajolt el tőlem rettegve? Amilyen intuitív volt, bizonyára eleget látott már a sötét oldalamból, hogy felismerje a veszélyt.
 
 
 
46.
            Nem láthattam, hogy a figyelmeztetésem meghozta-e a tervezett hatást. Mr. Banner akkor hívta fel az osztály figyelmét, és ő azonnal elfordult tőlem. A megszakítás után kicsit felszabadultabbnak tűnt, szóval meglehet, hogy tudatalatt megértette.
            Remélem, így történt.
            Rájöttem, hogy egyre inkább el lettem tőle ragadtatva, bár ezt az érzést megpróbáltam elfojtani. Nem engedhettem meg magamnak, hogy Bella Swant érdekesnek találjam. Vagy inkább, ő nem engedhette meg magának. Már megint, alig vártam, hogy újra beszélhessek vele. Többet akartam tudni az anyjáról, az életéről, mielőtt idejött volna, és a kapcsolatáról az apjával. Minden lényegtelen kis részletet, ami felszínre hozhatná személyiségét. De hiba volt minden egyes perc, amit vele töltöttem - egy olyan kockázat, amit nem szabadna vállalnom.
            Gondolataiba merülve, pont akkor dobta hátra sűrű haját, amikor lélegzetet vettem. Az illatával sűrített levegő beléütközött a torkomba.
            Olyan volt, mint a legelső nap - a zátonyra futott hajó. A szárazság égető fájdalma elszédített. Meg kellett ragadnom az asztalt, hogy a helyemen tartsam magam. Most kicsit jobban tűrtőztettem magam. Legalább nem törtem el semmit. A bennem rejlő szörny morgott, és nem lelte örömét a fájdalmamban. Erősen korlátoztam, ebben a pillanatban.
            Teljesen abbahagytam a lélegzést, és olyan messzire hajoltam a lánytól, amennyire csak lehetett.
            Nem, nem engedhetem, hogy elbűvölőnek találjam. Minél érdekesebbnek találtam, annál valószínűbb lett, hogy meg fogom ölni. Ma már két jelentéktelen hibát követtem el. Elkövetném a harmadikat is, ami nem lenne ilyen jelentéktelen?
            Amint megszólalt a csengő, elmenekültem a teremből - talán lerombolva akármilyen udvarias benyomást, amit már félig felépítettem az óra folyamán. Kint megint friss, nedves levegőért kapkodtam, mintha gyógyító ereje lenne. Siettem, hogy minél nagyobb távolságot hagyjak hátra közöttem és a lány között.
            Emmett a spanyol terem ajtaja előtt várt rám. Leolvasta a vad kifejezést az arcomról.
            Hogy ment? elmélkedett körültekintően.
            "Senki sem halt meg," motyogtam.
            Ezt már nevezem! Amikor láttam, hogy Alice ellóg az óra legvégéről, már azt hittem...
 
 
47.
            Ahogy beléptünk a terembe, láttam az utolsó pár perc emlékét, amit látott az osztály nyitott ajtaján keresztül: Alice kifejezéstelen arccal fürgén sétál a földön keresztül a tudományi épület felé. Éreztem, hogy visszaemlékezik a kényszerre, hogy felálljon, és csatlakozzon hozzá, aztán úgy döntött, hogy marad. Ha Alice-nek szüksége lenne segítségre, akkor szólt volna...
            Az undortól elszörnyedve becsuktam a szemem, és belehuppantam a székembe. "Nem gondoltam volna, hogy ennyire meleg helyzet volt. Nem hittem, hogy... Nem láttam, hogy ennyire vészes," suttogtam.
            Nem volt, bátorított. Senki sem halt meg, igaz?
            "Igaz," mondtam a fogaimon keresztül. "Ezúttal nem."
            Talán idővel egyszerűbb lesz.
            "Persze."
            Vagy, talán megölöd. Vállat vont. Nem te lennél az első, aki elszúrta. Senki sem ítélne szigorúan.Van úgy, hogy valakinek túl jó az illata. Fogadd elismerésem, hogy ilyen sokáig bírtad.
            "Emmett, ezzel nem segítesz, ugye tudod."
            Felháborított, hogy elfogadta a gondolatot, hogy megölöm a lányt, mert így olyan elkerülhetetlennek látszott. A lány hibája, hogy ennyire jó illata van?
            Tudom, mikor történt meg velem..., emlékeiről kezdett mesélni, és visszavitt az időben fél évszázaddal ezelőttre egy keskeny vidéki útra, ahol egy középkorú asszony éppen a száraz lepedőit szedte le két almafa közé kifeszített zsinórról. Almák aromája telítette meg a levegőt - a szüret már megtörtént, és a kiselejtezett gyümölcsök szétszóródva maradtak a földön, héjukon levő horzsolásokból felhőkben szivárgott ki a kellemes illat. A frissen lekaszált szénamező illata a háttérben tökéletesen illeszkedett az előbbihez. Emmett Rosalie megbízásából az ösvényen sétált, észre sem véve a nőt. Az ég feje felett lila színben pompázott, a nyugati fák felett narancssárga volt. Folytatta volna a bolyongást a kocsiúton és nem lett volna ok arra, hogy ez az esemény emlékezetes maradjon, hacsak a hirtelen esti szellő nem fújja a fehér lepedőket vitorlaként, és nem legyezi Emmett arcába a nő illatát.
            "Ah," sóhajtottam csendesen. Mintha a saját szomjúságom emléke nem lenne elég.
            Tudom. Nem bírtam ki fél percig sem. Nem is gondoltam, hogy ellenállhatnék.
            Az emléke túl határozottá vált és már nem bírtam elviselni.
            Felugrottam, olyan erősséggel szorítottam össze a fogam, hogy akár acélt is átharaphattam volna.
 
48.
            "Esta bien, Edward?" kérdezte Senora Goff, megriadva a hirtelen mozdulatomtól. Láttam az arcom a tudatában, és tudtam, hogy messze nem néztem ki normálisan. ((("Jól vagy, Edward?" - szerk.)))
            "Me perdona," motyogtam, és nekilódultam az ajtónak. ((("Elnézést." - szerk.)))
            "Emmett - por favor, puedes tu ayuda a tu hermano?" kérdezte, tehetetlenül felém mutogatva, ahogy kisiettem a teremből. ((("Emmett, légyszíves, tudnál segíteni a testvérednek?" - szerk.)))
            "Természetesen," hallottam őt válaszolni. És rögtön mögöttem volt.
            Követett az épület túlsó oldaláig, ott utolért, és vállamra rakta a kezét.
            Én szükségtelen erővel taszítottam el a kezét. Egy emberi kézben ez a mozdulat összezúzta volna a csontokat, sőt még a hozzá kapcsolódó egész karban is.
            "Sajnálom, Edward."
            "Tudom." Mély levegőt szívtam be, megpróbálva ezzel kitisztítani a fejem és a tüdőm.
            "Van ilyen rossz, mint az volt?" kérdezte, közben megpróbált nem gondolni az illat és az íz emlékére, nem sok sikerrel.
            "Rosszabb, Emmett... rosszabb."
            Csendben volt egy ideig.
            Talán...
            "Nem! Nem lenne jobb, ha végeznék vele. Menj vissza órára, Emmett. Egyedül akarok lenni."
            Egyéb szó és gondolat nélkül megfordult, és sietve elsétált. Majd megmondja a spanyol tanárnőnek, hogy rosszul vagyok, vagy lógok, vagy hogy egy elszabadult veszélyes vámpír vagyok. Mit számított az ürügy? Talán nem is jövök vissza. Talán el kellene mennem.
            Megint az autómhoz mentem megvárni a tanítási nap végét. Elbújni. Már megint.
            Azzal kellett volna töltenem az időt, hogy döntéseket hozok, vagy hogy megerősítem az elhatározásomat, de mint egy fanatikus, azon kaptam magam, hogy a gondolatok fecsegése között keresgélek, amik az iskola épületeiből ömlöttek. Az ismerős hangok szembeötlöttek, de most nem voltam kíváncsi Alice vízióira, vagy Rosalie panaszaira. Könnyen megtaláltam Jessicáét, de a lány nem volt vele, szóval tovább keresgéltem. Mike Newton gondolatai felkeltették a figyelmem, és végül megtaláltam őt is a tornateremben. Mike nem örült, hogy biológián beszélgettem a lánnyal. Elmélkedett a lány válaszán, amikor felhozta a témát...
 
49.
            Igazából Cullent még soha nem láttam beszélni senkivel, mindig csak egy-két szót váltott valakivel.Hát persze, hogy pont Bellát találja érdekesnek. Nem tetszik nekem, ahogyan ránéz.De szerencsére Bella nem tűnt túl izgatottnak. Mit is mondott? "Kiváncsi lennék mi volt vele múlt hét hétfőn." Valami ilyesmit. Nem hiszem, hogy érdekli őt. Biztos nem volt nagy beszélgetés...
Lebeszélte magát a pesszimizmusról, és felvidult a gondolattól, hogy Bellát nem érdekelte a beszélgetésünk. Ez felbosszantott, jobban a kelleténél, és inkább nem hallgattam őt tovább.
Egy durva, vad zenét tartalmazó CD-t raktam a lejátszóba, aztán felhangosítottam annyira, hogy elnyelte a többi hangot. Erősen kellett koncentrálnom a zenére, nehogy visszavándoroljak Mike gondolataihoz, és kémkedjek a gyanútlan lány körül...
Amikor a diákok elkezdtek kivonulni a tornaterem ajtaján keresztül, kiszálltam az autómból, nem egészen értve az indítékot. Enyhe eső esett - figyelmen kívül hagytam, ahogy átitatta a hajam.
Azt akartam, hogy lásson engem? Azt reméltem, hogy idejön beszélni velem? Mi a fenét csináltam?
Nem mozdultam, bár meg akartam győzni magam, hogy beszálljak a kocsiba, mert tudtam, hogy elítélendő a viselkedésem. Keresztbe tettem a karom és felszínesen lélegeztem, ahogy figyelemmel követtem, hogy lassan felém sétál, ajka széle lefelé fordulva. Nem tekintett rám. Párszor grimaszt vágott, amikor felpillantott a felhőkre, mintha megsértették volna őt.
Csalódtam, amikor elérte a kocsiját anélkül, hogy elsétált volna mellettem. Szólt volna hozzám? Szóltam volna hozzá?
Beszállt egy fakó piros Chevy teherautóba, az a rozsdás behemót öregebb lehetett, mint az apja. Figyeltem, ahogy begyújtja a kocsit - az öreg motor felbőgött, hangosabban, mint bármelyik más a parkolóban található járműk között - és odateszi kezeit a melegítő ventilátorhoz. A hideg zavarta őt - nem szerette. Ujjait végigfuttatta sűrű haján, tincseit a forró levegő áramlatához tartotta, mintha szárítani próbálta volna őket. Elképzeltem, milyen illata lehet tőle a kocsi belsejének, aztán sebesen elhessegettem a gondolatot.
 
 
 
 
 
50.
            Körülnézett, felkészült a tolatásra, és végre felém nézett. Csak fél másodpercig pillantott felém, és minden, amit ki tudtam olvasni a szemeiből a meglepetés volt, mielőtt elrántotta tekintetét, és az autó meglódult hátrafelé. Aztán nyikorogva megállt, mert a kocsi hátulja csak centiméterekkel vétette el az ütközést Erin Teague kisautójával.
            A visszapillantó tükörbe bámult, szája tátva maradt a kellemetlenségtől. Amikor a másik autó elhaladt mögötte, kétszer is ellenőrizte a vakfoltját, aztán olyan óvatossággal járatott ki a parkolóhelyről, hogy elvigyorodtam. Olyan volt, mintha azt hinné, hogyveszélyes lehet a rokkant kocsijában.
            A gondolat, hogy Bella Swan akárkire veszélyes lehet, mindegy, milyen autót vezet, megnevettetett. Még akkor is nevettem, amikor a lány elhajtott mellettem, tekintetét egyenesen előre szegezve
51.
3. Jelenségek
 
 
Őszintén, nem voltam szomjas, de mégis a vadászat mellett döntöttem. Egy kis megelőzés, bár tudtam, hogy nem eléggé kielégítő.
            Carlisle velem jött; nem is voltunk kettesben, mióta visszajöttem Denaliból. Miközben az erdőn keresztül futottunk, hallottam, arra a múlt heti elhamarkodott búcsúzásra gondolt.
            Az emlékében láthattam a saját arcvonásaimon a vad kétségbeesést. Éreztem az ő meglepettségét és hirtelen aggodalmát.
            "Edward?"
            "El kell mennem, Carlisle. El kell mennem MOST."
            "Mi történt?"
            "Semmi. Még. De ha itt maradok, akkor fog."
            A karom után nyúlt. Éreztem, hogy megbántottam őt azzal, hogy elhajoltam tőle.
            "Nem értem."
            "Történt már... megesett már valaha..."
            Carlisle aggodalommal teli emlékén keresztül láttam magam, ahogyan mély levegőt veszek, ahogyan azt is, hogy a szemeimben vad fény lángol.
            "Megtörtént már veled, hogy egy személynek jobb illata volt, mint a többinek? Sokkal jobb?"
            "Ó."
            Amikor már tudtam, hogy megértette, szégyen futott át rajtam. Megint felém nyúlt, figyelembe sem véve, hogy megint elhúzódtam, és rárakta kezét a vállamra.
            "Tedd, amit tenned kell, hogy ellenállj, fiam. Hiányozni fogsz. Tessék, vidd az én kocsimat. Ez gyorsabb."
            Azon tűnődött, vajon jól tette-e, hogy elküldött. És még azon is, vajon nem bántott-e meg azzal, hogy  nem bízott meg bennem.
 
 
 
 
52.
            "Nem," suttogtam futás közben. "Erre volt szükségem. Olyan könnyen cserben hagytam volna a bizalmadat, ha azt mondtad volna, hogy maradjak."
            "Sajnálom, hogy szenvedsz, Edward. De mindent meg kell tenned annak érdekében, hogy a Swan gyermeket életben tartsd. Még abban az esetben is, ha ez azt jelentené, hogy el kell menned."
            "Tudom, tudom."
            "Miért jöttél vissza? Tudod, hogy örülök, hogy itt vagy, de ha ez neked túl nehéz..."
            "Nem akartam gyávának érezni magam," beismertem.
            Lassítottunk - már csak kocogtunk a sötétségen keresztül.
            "Mégiscsak jobb, mint veszélyeztetni őt. Egy-két év múlva úgyis elmegy."
            "Tudom, igazad van." Ezzel ellentétben, a szavait hallva még inkább maradni akartam. A lány egy-két év múlva úgyis elmegy...
            Carlisle megállt, és én is; megfordult, hogy megvizsgálja az arckifejezésem.
            De te mégsem fogsz elfutni, igaz?
            Lehorgasztottam a fejem.
            A büszkeség miatt, Edward?Nem szégyen, hogy-
            "Nem, nem a büszkeség az, ami itt tart. Ezúttal nem."
            Nincs hova menned?