Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. folyt.

 "Mi tart itt, Edward? Nem tudok rájönni..."

            "Nem tudom, hogy el tudom-e magyarázni." Még magamnak sem. Nincs az egésznek semmi értelme.
            Hosszú ideig méregette az arckifejezésem.
            Nem, nem látom. De tiszteletben tartom a magánéletedet, ha ezt szeretnéd.
            "Köszönöm. Ez nagyon rendes tőled, figyelembe véve, hogy én senki magánéletét nem tartom tiszteletben. Egy kivételével. És én éppen azon ügyködök, hogy megfosszam őt ettől, nemde?
            Mindenkinek vannak furcsa szokásai. Megint nevetett. Mehetünk?
            Éppen egy csorda őz illatát csípte el. Nehéz volt összegyűjteni a lelkesedést az aroma iránt, ami még a legjobb körülmények között sem volt nevezhető nyálcsorogtatónak. Pont most, ahogy a lány vére még friss emlék volt az elmémben, az őzek szaga felkavarta a gyomromat.
            Sóhajtottam. ?Menjünk,? egyeztem bele, bár tudtam, hogy még több vér lekényszerítése a torkomon nem fog sokat segíteni.
            Mindketten lelapultunk a vadászat előtti pózba, aztán engedtük, hogy a taszító szag némán magához húzzon.
 
 
Lehűlt a levegő, mire hazaértünk. A megolvadt hó újra megfagyott; mintha egy vékony üveglap borított volna be mindent - minden egyes tűlevelet, minden egyes páfránylevelet, minden egyes fűszálat jég takarta.
            Amíg Carlisle bement átöltözni a korai műszakjára, én a folyónál maradtam és vártam, hogy felkeljen a Nap. Majdnem duzzadtnak éreztem magam az elfogyasztott vér mennyiségétől, de tudtam, hogy a valódi szomjúság olyan keveset fog jelenteni, ha a lány mellett ülök majd megint.
            Hűvösen és mozdulatlanul, mint a kő amin ültem, bámultam a sötét folyót, ahogy a jeges partot mosta... keresztül bámultam rajta.
            Carlisle-nak igaza volt. El kellene hagynom Forks-ot. Terjeszthetnének valami mesét, hogy megmagyarázzák a távollétemet. Egy európai kollégium. Távoli rokonok látogatása. Tinédzser szökevény. A mese nem számított. Senki sem kérdezősködne túl buzgón.
 
54.
            Csak egy-két év és a lány eltűnne innét. Folytatná az életét - lenne élete, amit folytathatna. Főiskolára menne valahova, öregebb lenne, karriert csinálna, talán férjhez is menne. El tudtam képzelni - láttam a lányt fehérben kimért léptekkel sétálni az oltárhoz, karjával az apjáéba fonódva.
            Furcsa volt a fájdalom, amit ez a kép okozott. Nem értettem. Féltékeny voltam, mert neki volt jövője, ami nekem sosem lesz? Ennek nem volt semmi értelme. Minden egyes emberi lénynek körülöttem megvolt ez a lehetősége - az élet - és csak ritkán irigykedtem rájuk.
            Rá kellene bíznom őt a jövőre. És abba kéne hagynom az élete kockáztatását. Ez a helyes döntés. Carlisle mindig helyesen döntött. Most hallgatnom kellene rá.
            A Nap kibukkant a felhők mögül, és a fakó fény beragyogta az egész fagyott üveget.
            Még egy nap... emellett döntöttem. Még egy nap találkozok vele. Ezt kibírom. Talán megemlítem neki a bekövetkezendő eltűnésemet, hogy felvezessem a sztorit.
            Nagyon nehéz lesz; már éreztem a vonakodást, hogy még több kifogást találjak az itt maradásra - hogy meghosszabbítsam a határidőt két napra, háromra, négyre... De a helyes dolgot fogom tenni. Tudtam, hogy Carlisle tanácsában megbízhatok. És azt is tudtam, mivel a két énem ellentmondásba került, hogy nem dönthettem saját magam.
            Túlságosan is ellentmondásba kerültem. A vonakodásom mennyi részét tette kit a megszállott kíváncsiságom, és mennyi része volt a kielégítetlen szomjúságom?
            Bementem, hogy tiszta ruhába öltözzek a suli miatt.
            Alice várt rám, a legfelső lépcsőfokon ült a harmadik emeletnél.
            Megint elmész, megvádolt engem.
            Sóhajtottam és bólintottam.
            Nem látom hova mész ezúttal.
            ?Még nem tudom, merre megyek,? suttogtam.
            Azt akarom, hogy maradj.
            Megráztam a fejem.
            Talán Jazz és én elkísérhetnénk?
            ?A többieknek annál inkább szüksége lesz rátok, ha én nem leszek itt, hogy figyeljek. És gondolj Esmére. Megfosztanád őt fél családjától egy csapásra?
 
 
55.
            Olyan szomorúvá fogod őt tenni.
            "Tudom. Ezért kell neked itt maradnod."
            Az nem ugyanolyan, mintha te is itt lennél, és ezt te is tudod.
            "Igen. De a helyes dolgot kell tennem."
            De többféle helyes dolog létezik, és sokféle téves is, nem igaz?
            Egy rövid pillanatra elmerült egyik különös víziójában; én is vele együtt figyeltem, ahogyan homályos képek pislákoltak és pörögtek. Láttam magam furcsa sötét árnyakkal keveredve, amiket nem tudtam értelmezni - ködös, pontatlan formák. És aztán hirtelen a bőröm megcsillant a fényes napsütésben egy kis nyílt réten. Ismertem ezt a helyet. Egy alak volt velem a réten, de nem ismertem fel, mert túl homályos volt, mintha nem is lett volna teljesen ott. A képek darabokra törtek és eltűntek, ahogy millió más apró döntés újra rendezte a jövőt.
             "Ebből nem sok mindent fogtam fel," mondtam neki, amikor a látomása elsötétült.
            Én sem. A jövőd annyiszor változik, hogy nem bírom tartani vele az iramot. Bár, azt hiszem...
            Megállt, hogy átfussa a velem kapcsolatos legutóbbi víziók óriási gyűjteményét. Mindegyik egyforma volt - elmosódott és halvány.
            "Azt hiszem, valami változik," mondta ki hangosan. "Úgy tűnik, az életed útkereszteződéshez ért."
            Nyomasztóan nevettem egyet. "Ugye te is észrevetted, hogy ez úgy hangzott, mintha egy hamis cigány jósolta volna egy karneválon?"
            Kiöltötte pici nyelvét rám.
            "De a mai nap rendben lesz, ugye?" Kérdeztem, hangom hirtelenül aggódóvá vált.
            "Nem látlak megölni ma senkit sem," nyugtatott meg.
            "Köszi, Alice."
            "Menj, öltözz fel! Nem szólok semmit - megengedem, hogy te mondd el a többieknek, ha majd felkészültél rá."
            Felállt, és nekilendült a lépcsőknek, felső testét meghajlítva. Hiányozni fogsz. Komolyan.
            Igen, nekem is nagyon fog hiányozni.
 
 
 
56.
            Csendben voltunk az úton a suliba. Jasper kiérezte, hogy Alice valami miatt mérges volt, de tudta, hogyha beszélni akarna róla, már megtette volna. Emmett és Rosalie megint megfeledkeztek saját pillanatukban, csodálattal bámultak egymás szemébe - eléggé felháborító egy külső megfigyelőnek. Mi már eléggé tisztában voltunk vele, hogy mennyire reménytelenül szerelmesek egymásba. Vagy talán csak azért voltam sértődött, mert csak én voltam egyedül. Némelyik napokon nagyon nehéz volt együtt élni három tökéletesen összeillő szerelmespárral. Ez a nap az egyike volt.
            Talán mindegyikük boldogabb lenne, ha nem ólálkodnék körülöttük, keservesen és ellenségesen, mint egy vén ember, akivé ennyi idő elteltével kellett volna válnom.
            Természetesen, mikor megérkeztünk a suliba az első dolog, amit csináltam az volt, hogy a lányt kerestem. Csak azért,hogy felkészítsem magam.
             Na persze.
            Nagyon kínos volt, hogy a világom hirtelen rajta kívül üresnek tűnt - az egész létezésem a lány körül összpontosult, már nem saját magam körül.
            Bár ez eléggé érthető volt, igazán; nyolcvan év ugyanolyan nappal és ugyanolyan éj után bármilyen változásba elmélyedtem volna.
            Még nem érkezett meg, de hallottam a kocsija mennydörgő pöfögését a távolban. Nekitámaszkodtam az autóm oldalához, és vártam. Alice velem maradt, amíg a többiek egyenesen az óráikra mentek. Untatta őket a tartós figyelmem - érthetetlen volt számukra, hogy egy halandó hogyan tudja ilyen hosszú időre lekötni a figyelmem, még akkor is, ha ilyen finom illata van.
            A lány lassan vezetett, mikor bekerült a látószögembe, a szemei az útra irányultak és a kezeivel szorongatta a kormányt. Eltartott egy másodpercig, mire rájöttem, hogy mi az, amitől az összes embernek ugyanolyan arckifejezés ült ma az arcán. Á, az út sima volt a jégtől, és mindegyikük óvatosabban próbált vezetni. Láttam, hogy a plussz veszélyt nagyon komolyan veszi.
            Ez beleillett abba sorba, ami keveset megtudtam a jelleméről. Hozzáadtam ezt is a kis listámhoz: nagyon komoly, felelősségteljes személy.
            Nem parkolt túl messze tőlem, de még nem vette észre, hogy ott állok, és őt bámulom. Kiváncsi voltam, mit fog tenni, ha majd észreveszi. Elpirul és elsétál?
 
57.
Ez volt az első feltételezésem. De meglehet, hogy visszanézne rám. Talán idejönne és beszélne velem.
            Reménykedve vettem egy mély levegőt, megtelítettem tüdőmet, ha esetleg...
            Óvatosan kiszállt az autóból, megvizsgálta a sima talajt mielőtt ráállt. Nem nézett fel, csalódtam. Talán én megyek és beszélek vele...
            Nem, az tévedés lenne.
            Az helyett, hogy az iskola felé fordult volna, odament a kocsija hátsó részéhez, közben mókásan kapaszkodott az autó oldalába, nem bízva a körülményekben. Megmosolyogtatott, és éreztem Alice pillantását az arcomon. Nem hallgattam, hogy mire gondolt ennek kapcsán - túl jól szórakoztam azon, hogy a lány leellenőrzi a hóláncait. Tulajdonképpen tényleg az elesés veszélyeztette, ahogyan a lábai össze-vissza csúszkáltak. Senki másnak nem volt gondja - vajon a legjegesebb helyen parkolt le?
            Ott elidőzött, szokatlan arckifejezéssel nézett lefelé. Olyan... érzékeny volt? Mintha valami a gumiabroncsokkal kapcsolatban...elérzékenyítte volna?
            A kíváncsiságom megint annyira fájt, mint a szomjúság. Úgy éreztem, tudom kell, hogy mire gondol - mintha semmi más nem számítana.
            Odamegyek, és beszélek vele. Egyébként is úgy nézett ki, hogy ráfér a segítség, legalábbis amíg el nem kerül a csúszós útburkolattól. De természetesen nem nyújthattam oda a kezem segítségként, ugye? Hezitáltam, kétfelé szakadva. Amennyire ellenségesnek tűnt a hóval szemben, nem venné szívesen a hideg, fehér kezem érintését. Kesztyűt kellett volna viselnem-
            "NE!" Alice-nek elakadt a lélegzete.
            Azonnal átkutattam gondolatait, azt hittem, hogy egy szegény döntést hoztam, és látta, hogy valami megbocsáthatatlan dolgot követek el. De egyáltalán nem volt velem kapcsolatos.
            Tyler Crowley döntött úgy, hogy esztelen sebességgel veszi be a kanyart a parkolóba. Ez a döntése oda vezet, hogy elcsúszik egy szakasz jégen...
            A látomás csak fél másodperccel a valóság előtt jelent meg. Tyler furgonja befordult a sarkon, amíg én még mindig Alice ajkain átszűrődő megborzadt zihálás eredményét figyeltem.
            Nem, ez a vízió egyáltalán nem volt velem kapcsolatos, és mégis, minden egyes részlete velem volt kapcsolatos, mert Tyler furgonja - a gumiabroncsok éppen most érték el a jeget, a lehető legrosszabb szögben-
 
58.
végigpergett a parkolón és összezúzta a lányt, aki hívatlan gyújtópontjává vált a világomnak.
            Még Alice jövőbe látása nélkül is elég egyszerű lett volna megfejteni a jármű röppályáját, ami éppen Tyler vezérlése alól röppent ki.
            Csak őt ne! A szavak a fejemben ordítoztak, mintha valaki máshoz tartoznának. Még mindig Alice gondolataiba zárkózva láttam, hogy fordult egyet a kép, de nem volt időm, hogy meglássam a végeredményt.
            Nekilendültem, át a parkolón keresztül, odavetettem magam a megcsúszott furgon és a megdermedt lány közé. Olyan gyorsan mozogtam, hogy minden körülöttem csíkosan elmosódott, kivéve a figyelmem központját. Nem látott engem, - nincs olyan emberi szem, ami követhette volna a megfutamodásom - még mindig a nehézkes alakzatot nézte, ami arra készült, hogy nekizúzza a testét a kocsija fém vázához.
            Elkaptam őt a derekánál fogva, túl sürgősen cselekedtem, és nem olyan gyengéden, mint amire szüksége lett volna. A két rövid időszakasz közben - amikor kissé elrántottam őt a halál útjából és amikor lezuhantam a földre vele a karjaimban - egy század másodpercre élénken tudomásomra jutott, hogy milyen törékeny teste van.
            Amikor hallottam, hogyan csapódik a jéghez, én is úgy éreztem, mintha jéggé váltam volna.
            De nem volt egy egész másodpercem sem, hogy kiderítsem az állapotát. Hallottam mögöttünk a furgont csikorogni, ahogyan elütődik a lány kocsija szilárd karosszériájától. Irányt változtatott, ívben megint a lány felé sodródott - mintha egy mágnes lenne, és felénk vonzaná.
            Az összeszorított fogaimon keresztül kicsúszott egy szó, amit még hölgy jelenlétében soha nem ejtettem ki.
            Már ígyis túl sokmindent tettem. Amikor majdnem végigrepültem a levegőn, hogy eltoljam őt, már akkor tudtomra jutott, hogy mekkora hibát követek el. A tudat, hogy ez egy hiba lesz, mégsem állított meg, de nem feledkeztem meg a kockázatról, amit vállaltam - amit nem csak magamért vállaltam, hanem az egész családomért.
            A leleplezést.
 
 
 
 
59.
            És ez biztosan nem segít majd, de mégsem engedhettem, hogy a furgon sikerrel járjon és második próbálkozásra elvegye a lány életét.
            Elengedtem őt, és kezeimet magam elé tartva elkaptam a furgont, mielőtt elérhette volna a lányt. Az erő hátralökött a lány kocsija mellett álló autóhoz, és éreztem, hogy a váza meghajlik a vállam mögött. A furgon megremegett és behorpadt a merev karomtól, aztán megingott a két túlsó abroncsán egyensúlyozva.
            Ha megmozdítom a kezem, akkor a hátsó kerék ráesik a lány lábára.
            Ó, az isten szerelmére, ennek a katasztrófának soha nem lesz vége? Volt még valami, amit elronthattam volna? Nem ülhettem ott, a furgont a levegőben tartva segítségre várva. És nem is hajíthattam el a furgont - a sofőrt is figyelembe kellett vennem, akinek gondolatai összezavarodtak a pániktól.
            Egy belső sóhaj kíséretében, ellöktem a furgont,  így ellibbent tőlünk egy pillanatra. Amikor már visszafele esett, jobb kezemmel megfogtam alulról a vázát, a bal kezemmel pedig megint átkaroltam a lány derekát és elrántottam a furgon alól az oldalamhoz szorítva. A teste erőtlenül engedelmeskedett, ahogyan elmozdítottam őt, hogy a lába szabad helyre kerüljön - tudatánál van? Mennyi kárt tettem benne a rögtönzött életmentő kísérletemmel?
            Most, hogy már nem tudott a lánynak ártani, elengedtem a furgont, hogy leessen. Amikor lezuhant a járdára, összes ablaka egységesen megremegett.
            Tudtam, hogy a krízis köpezén vagyok. Mennyit láthatott az egészből? Voltak szemtanúk, akik látták, hogy megjelenek mellette és bűvészkedek a furgonnal, hogy távol tartsam tőle? A legnagyobb gondot ezeknek kérdéseknek kellett volna jelenteniük.
            Viszont túlságosan is aggódtam, hogy a leleplezés veszélyével törődjek, pedig inkább azzal kellett volna. Túlságosan bepánikoltam, hogy megsebesítettem a lányt, miközben arra törekedtem, hogy megmentsem. Túlságosan megrémültem, hogy ilyen közel van hozzám, hiszen tudtam, mit éreznék, ha megengedném magamnak a levegővételt. Túlságosan a tudatában voltam a puha teste melegének, ahogyan az enyémhez szorítottam - még a kabátjaink dupla akadályán keresztül is éreztem a meleget...
            Az első félelem volt a legnagyobb. Ahogyan a sikítozó szemtanúk körénk gyűltek, lehajoltam, hogy megvizsgáljam az arcát, hogy eszméleténél van-e - közben erősen reméltem, hogy sehol sem vérzik.
            Szemei nyitva voltak, megdöbbenve bámult.
60.
            "Bella?" kérdeztem nyomatékosan. "Jól vagy?"
            "Kutya bajom!" Mondta automatikusan kábult hanggal.
            Megkönnyebbülés futott végig rajtam a hangja hallatán, annyira áthatóan, hogy már szinte fájt. Fogaimon keresztül szívtam be a levegőt, és ügyet sem vetettem a vele járó égetésre a torkomban. Még majdnem szívesen is fogadtam.
            Felülni igyekezett, de én még nem álltam készen arra, hogy elengedjem. Ez így olyan... biztonságosabbnak tűnt? Jobb, legalább is, hogy el van rejtve a karjaimban.
            "Csak óvatosan," figyelmeztettem. "Azt hiszem alaposan beverted a fejed."
            Nem éreztem friss vér szagát, - még szerencse, hogy nem - de ez nem zárta ki a belső sérüléseket. Váratlanul türelmetlen lettem, hogy eljuttassam őt Carlisle-hoz és egy teljes létszámú radiológiai felszereléshez.
            "Au," mondta, hanglejtése mulatságosan döbbent volt, mert rájött, hogy igazam volt a fejével kapcsolatban.
            "Na, erről beszélek." A megkönnyebbülés viccessé tette a helyzetet, engem meg könnyelművé.
            "Hogy a fe..." A hangja elterelődött, szemhéja megremegett. "Hogy értél ide ilyen gyorsan?"
            A megkönnyebbülés elfanyarodott, a kedély eltűnt. Túl sokat vett észre.
            Most, hogy megmutatkozott, a lány tűrhető formában volt, a családomért való nyugtalanság vált súlyossá.
            "Közvetlenül melletted álltam, Bella." Tapasztalatból tudtam, hogy ha magabiztosan hazudok, akkor az a kérdezőt elbizonytalanítja az igazságról.
            Megint erőlködött, hogy megmozdulhasson, ezúttal engedtem. Szükségem volt levegőt venni, hogy kifogástalanul játszhassam a szerepemet. Szükségem volt távolabb kerülnöm a vére melegétől, hogy ne keveredjen az illatával, ami erőt vett volna rajtam. Elcsúsztam mellőle, amennyire csak lehetett a kis térben az összetörött kocsik között.
            Felnézett rám, és én is őt néztem. Elsőként másfelé nézni olyan hiba lett volna, amit csak egy nem hozzáértő hazug tesz, és én nem voltam nem hozzáértő. Az arckifejezésem egyenletes volt, jóindulatú... Úgy tűnt, ez összezavarta. Egy jó jel.
            A baleset helyszínét mostanra körülvették. Főleg diákok, gyerekek, bámultak és nyomakodtak a réseken keresztül, hogy megnézzék, vajon láthatóak-e széttépett hullák. Volt egy
61.
csomó kiabálás és sokkolt gondolatok áradata. Végigfutottam egyszer a gondolatokat, hogy meggyőződjek róla, még nincs semmi gyanakvás, aztán kihangoltam őket, hogy a lányra koncentrálhassak.
            Megzavarta őt a káosz. Körülnézett, az arckifejezése még mindig döbbent, és megpróbált lábra állni.
            Könnyedén a vállára helyeztem a kezem, hogy lent tartsam őt.
            "Egyelőre maradj nyugton." Úgy tűnt, rendben van, de vajon megmozdíthatja a nyakát? Megint azt kívántam, Carlisle itt lehetne. Az én elméletbeli orvosi tanulmányaimat hozzá sem lehetett hasonlítani Carlisle évszázadokon át gyakorolt orvostudományának.
            "De olyan hideg," tiltakozott.
            Két alkalommal majdnem halálra préselődött, a harmadiknál pedig nyomorékká válhatott volna, és őt csak a hideg aggasztotta. Kuncogás csúszott ki a fogaimon keresztül, mielőtt eszembe juthatott volna, hogy a helyzet egyáltalán nem vicces.
            Bella pislogott, és a szemeit arcomra összpontosította. "Odaát voltál."
            Ez kijózanított.
            Dél felé pillantott, bár nem volt semmi, amit láthatott volna a furgon gyűrött oldalán kívül. "Ott, a te autódnál."
            "Nem, nem ott voltam."
            "Láttalak," bizonygatta; hangja gyerekesen hangzott, amikor makacs volt.
            "Bella, ott álltam melletted, és elrángattalak az útból."
            Mélyen a szemeibe néztem, megpróbáltam rákényszeríteni, hogy elfogadja az én verziómat - az egyetlen ésszerű verziót a terítéken.
            Állkapcsa megmerevedett. "Nem."
            Megpróbáltam nyugodt maradni, és nem pánikolni. Ha legalább pár percre csendben tudnám tartani, az esélyt adna, hogy megsemmisítsem a bizonyítékokat... és kifordíthatom a sztoriját, ha közzéteszem a fejsérülését.
            Nem lenne egyszerű csendben tartani ezt a néma, titokzatos lányt? Ha legalább bízna bennem, csak pár pillanatra...
            "Kérlek, Bella," mondtam hevesen, mert hirtelen tényleg azt akartam, hogy bízzon bennem. Nagyon akartam, és nem csak a balesetet illetően. Egy ostoba vágy. Mi értelme lenne, ha bízna bennem?
62.
            "Miért?" kérdezte védekezően.
            "Bízz bennem," könyörögtem.
            "Megígéred, hogy késöbb mindent megmagyarázol?"
            Megint feldühített, hogy hazudnom kell neki, amikor annyira vágytam rá, hogy megérdemeljem a bizalmát. Szóval, amikor válaszoltam neki, visszavágás volt.
            "Rendben!"
            "Rendben," visszhangozta ugyanazzal a hanglejtéssel.
            Amíg megkísérelték a mentést körülöttünk, - megérkeztek a felnőttek, hatóságokat hívogatták, és szirénák üvöltöttek a távolban - megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a lányt, és a fontos dolgokat a helyes sorrendbe rakni. Végigkutattam minden elmét a parkolóban, a szemtanúkét és a késöbb érkezőkét egyaránt, de nem találtam semmi veszélyeset. Többen meglepődtek, hogy Bella mellett találtak, de minden lezárták azzal, - mivel nem is volt más lehetséges következtetés - hogy csak nem vettek észre a lány mellett a baleset előtt.
            Ő volt az egyetlen, aki nem fogadta el ezt az egyszerű magyarázatot, de úgyis őt fogják majd tartani a legkevésbbé megbízható szemtanúnak. Megijedt, traumába esett, nem is említve, hogy egy fejsérülést is szenvedett. Talán sokkot is kapott. Elfogadható, hogy a sztorija összezavart legyen, nemde? Senki sem hinne neki a többi nézővel szemben...
            Megrezzentem, amikor elcsíptem Rosalie, Jasper és Emmett gondolatait, éppen most érkeztek a helyszínre. Pokolian meg fogok fizetni ezért ma este.
            El akartam simítani a horpadást, amit a vállaim okoztak a sárgásbarna autón, de a lány túl közel volt. Várnom kell, amíg eltereli valami a figyelmét.
            Nagyon idegesítő volt várni, - annyi szem rajtam - amíg az emberek erőlködtek, hogy elhúzzák a furgont az útból. Segíthettem volna nekik, hogy felgyorsítsam a folyamatot, de már ígyis elég bajban voltam, és a lánynak elég éles látása van. Végre, sikerült elég messzire elmozdítaniuk, hogy a mentősök hozzánk jussanak a hordágyakkal.
            Egy ismerős, őszülő arc megismert engem.
            "Szia, Edward," mondta Brett Warner. Ő is egy nyilvántartott ápoló volt, jól ismertem a kórházból. Rám mosolygott a szerencse, - az egyetlen szerencse a mai napon - hogy ő volt az első, aki hozzánk jutott. Gondolatban megfigyelte, hogy éber és nyugodt vagyok. "Jól vagy, haver?"
 
63.
            "Tökéletesen, Brett. Semmi sem ért hozzám. De attól tartok Bella agyrázkódást kapott. Nagyon beverte a fejét, amikor elrántottam az útból..."
            Brett a lány felé fordította figyelmét, aki heves pillantást vetett rám, mert elárultam. Ó, ez jogos volt. Ő a halk mártír - előnyben részesítette a csendes szenvedést.
            Nem tiltakozott rögtön a kijelentésem ellen, és ettől jobban éreztem magam.
            A következő mentős ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam magam kezelni, de nem volt túl bonyolult lebeszélni róla. Megígértem, hogy majd az apám megvizsgálhat, és ejtette a témát. A legtöbb embernél a közömbös bizonyosság elég volt. A legtöbb embernél, kivéve a lányt, persze. Beleillett egyáltalán akármelyik normális sablonba?
            Mikor felrakták rá a nyakmerevítőt, - és mélyen elpirult a szégyentől - kihasználtam a megzavarást, hogy csendben átrendezzem a horpadás formáját az autóban a lábfejemmel. Csak a testvéreim vették észre, hogy mit csinálok, és hallottam Emmett belső ígéretét, hogy majd pótolja, amit elszalasztottam.
            Hálás voltam a segítségéért - és még inkább azért, hogy legalább Emmett már megbocsájtotta a veszélyes választásomat - és nyugodtabb lettem, ahogy bemásztam a mentőautó első ülésére Brett mellé.
            A rendőrfőnök megérkezett, mielőtt Bellát bejuttatták volna a mentőkocsi hátuljába.
            Bár Bella apja gondolatai szótlanok voltak, de pánik és aggodalom sugárzott a férfi elméjéből, és elfojtotta az összes többi gondolatot a környéken. Szótlan szorongás és bűntudat óriási hulláma futott végig rajta, ahogy egyetlen lányát a kerekes hordágyon látta.
            Végigfutott rajta, és átkerült rám, visszhangozva és erősebbé válva. Amikor Alice figyelmeztetett, hogy Charlie Swan lánya megölése őt is megölné, nem túlzott.
            A fejem lüktetett a bűntudattól, miközben pánikba esett hangját hallgattam.
            "Bella!" kiáltott.
            "Teljesen jól vagyok, Char...apu." Sóhajtott. "Nincsen semmi bajom."
 
 
 
 
 
 
64.
            A bizonyossága alig csillapította az apa félelmét. Hirtelen odafordult a legközelebbi mentőshöz, és több információt követelt.
            Amíg nem hallottam őt beszélni, kiejteni a pánik ellenére a teljesen érthető mondatokat, addig nem is jöttem rá, hogy a szorongása és az aggodalma nem volt szótlan. Én csak... nem hallottam a pontos szavakat.
            Hmm. Charlie Swan nem volt olyan néma, mint a lánya, de láttam, hogy honnan örökölte. Érdekes.