Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. vége/ 4. fejezet

 66.

            Carlisle arckifejezése felderült. Kisimította szőke haját - csak pár árnyalattal volt világosabb, mint arany színű szemei - és nevetett.
            Nagyon érdekes nap volt ez számodra, ugye? Gondolataiban láttam az iróniát, és ez viccesnek tűnt neki. Elég furcsa szerepcsere. Valahol abban a rövid elhamarkodott másodpercben, amikor végigsprinteltem a jeges parkolón, egy gyilkosból védelmezővé alakultam át.
            Vele együtt nevettem, mert eszembe jutott, mennyire biztos voltam benne, hogy Bellát soha nem kell megvédeni semmi mástól, mint saját magamtól. Egy kicsit felszínes volt a nevetésem, mert mindenek ellenére, ez még mindig teljesen igaz volt.
 
 
Egyedül vártam Carlisle irodájában - a leghosszabb órák egyike, amit át kellett élnem - hallgatva a gondolatokkal teli kórházat.
            Tyler Crowley, a furgon sofőre jobban megsebesült, mint Bella, és a figyelem őrá irányult, amíg Bella arra várt, hogy sorra kerüljön a röntgennél. Carlisle a háttérben maradt, hitt az orvosi asszisztens diagnózisában, miszerint a lány alig sérült meg. Ez engem nyugtalanná tett, de tudtam, hogy igaza volt. Egy pillantás Carlisle arcára, és rögtön énrám emlékeztetné, és arra, hogy valami nincs rendben a családommal, ami aztán talán beszélni késztetné.
            Biztosan találna hajlandó partnert a beszélgetéshez. Tylert emésztette a bűntudat, amiért majdnem megölte a őt, és úgy tűnt, nem tudja befogni a száját ez ügyben. Láttam a lány arckifejezését a szemein keresztül, és tisztán láttam, hogy azt kívánta, bárcsak abbahagyta volna. Hogy lehet az, hogy a srác nem vette észre?
            Volt számomra egy idegfeszítő pillanat, amikor Tyler megkérdezte, hogyan került el az útjából.
            Vártam, lélegzetem elfojtva, miközben tétovázott.
            "Izé..." hallottam őt válaszolni. Aztán olyan hosszú szünetet tartott, hogy Tyler azon tűnődött, vajon összezavarta-e a kérdése. Végül, folytatta. "Edward félrerántott."
            Kifújtam a levegőt. És aztán a lélegzetem felgyorsult. Soha nem hallottam még, hogy kiejti a nevem. Tetszett ahogyan hangzott - még csak Tyler gondolatain keresztül is. Saját magam is hallani akartam...
67.
            "Edward Cullen," mondta, mert Tyler nem fogta fel, kiről beszél. Az ajtónál találtam magam, kezem a gömbkilincsen. A vágy, hogy láthassam, egyre erősödött. Eszembe kellett juttatnom, hogy résen kell lennem.
            "Ott állt mellettem."
            "Cullen?" Hát... ez fura. "Nem is vettem észre." Esküdni mernék, hogy... "Hát, minden olyan gyorsan történt. Nem esett baja?"
            "Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de őt nem kényszerítették hordágyra."
            Láttam a gondolkodó nézést az arcán, a gyanú összeszűkítette a szemeit, de ezeket az apró változásokat Tyler nem észlelte.
            Csinos, gondolta, majdnem meglepetten. Még ilyen összezavarodottan is. Nem az én szokásos esetem, de... Talán elhívhatnám randira. Kárpótolni a mai napért...
            Kint voltam a folyosón, már félúton a sürgősségi osztályhoz, és egy pillanatra sem gondolkodtam azon, hogy mit csinálok. Szerencsére, a nővérke előttem lépett be a terembe - Bella sorra került a röntgenre. Nekitámaszkodtam a falnak, a sötét szögletnél a sarok után, és küszködtem azzal, hogy magamat egy helyben tartsam, amíg elgurították őt.
            Nem számított, hogy Tyler azt gondolta, hogy csinos. Akárki észrevenné. Nem volt okom rá, hogy így érezzek... de hogy is éreztem? Felbosszantva? Vagy a dühös közelebb áltt az igazsághoz? Az egésznek semmi értelme.
            Ott maradtam, ahol álltam olyan sokáig, ameddig csak tudtam, de a türelmetlenség felül kerekedett rajtam, és hátulról kerülőt tettem a radiológiához. A lányt már visszavitték a sürgősségi osztályra, de volt alkalmam egy pillantást vetni a röntgenfelvételére, amíg a nővérke háttal állt nekem.
            Megnyugodtam, miután ezt megtettem. A fejével nem volt semmi gond. Nem ártottam neki, nem igazán.
            Carlisle ott elkapott.
            Jobban nézel ki, jegyezte meg.
            Csak egyenesen előre néztem. Nem voltunk egyedül, a folyosó teli volt szolgálatosokkal és látogatókkal.
            Á, igen. Beszúrta a röntgenképet a világító táblába, de nem kellett egy második pillantás. Aha! Teljesen rendben van. Szép munka volt, Edward.
Az apám helyeslése vegyes reakciót váltott ki bennem. Örültem volna, csakhogy tudtam, hogy nem fogja helyeselni, amit most készültem tenni. Legalábbis, nem helyeselné, ha tudná a valódi motivációt...
 
68.
            "Azt hiszem megyek, és beszélek vele - mielőtt találkozik veled," motyogtam halkan. "Úgy teszek majd, mintha mi sem történt volna. Elsimítom az ügyet." Csupa elfogadható ok.
            Carlisle figyelmetlenül bólintott, még mindig a röntgent vizsgálta. "Jó ötlet. Hmm."
            Megnéztem, mi iránt tanúsított érdeklődést.
            Nézd azokat a begyógyult zúzódásokat! Hányszor ejtette le az anyja? Carlisle nevetett ezen a viccen.
            "Azt kezdem hinni, hogy a lánynak nagyon pechje van. Mindig rossz helyen rossz időben."
            Forks biztosan a rossz hely számára, ha itt vagy.
            Megrándultam.
            Menj előre. Palástold a dolgokat. Hamarosan csatlakozom hozzád.
            Gyorsan elsétáltam, bűntudatom volt. Talán túl jól hazudok, ha becsaptam Carlisle-t.
            Amikor a sürgősségire értem, Tyler halkan motyogott, még mindig mentegetőzött. A lány el akart menekülni a bűnbánatától azzal, hogy alvást színlelt. A szemei csukva voltak, de a levegővétele nem volt egyenletes, és itt-ott az ujjai türelmetlenül megrándultak.
            Hosszú ideig az arcát néztem. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatom őt. Ez a tény éles fájdalmat váltott ki a mellkasomban. Azért volt, mert utáltam itt hagyni a megoldatlan rejtvényt? Ez nem tűnt túl jó magyarázatnak.
            Végül vettem egy mély levegőt, és láthatóvá váltam számukra.
            Amikor Tyler meglátott, beszélni kezdett, de egyik ujjamat a számhoz emeltem.
            "Alszik?" motyogtam.
            Bella szemei felpattantak, és az arcomra szegeződtek. Hirtelen tágra nyíltak, aztán összeszűkültek a haragtól vagy a gyanútól. Eszembe jutott, hogy szerepet kell játszanom, szóval rámosolyogtam, mintha semmi különös nem történt volna ma reggel - azonkívül, hogy beverte a fejét, és eleredt a fantáziája.
            "Helló, Edward," mondta Tyler. "Én annyira sajnálom-"
            Felemeltem a kezem, hogy leállítsam a bocsánatkérését. "Nincs vér, nincs gond," mondtam kényszeredetten. Gondolkodás nélkül, túl szélesen mosolyogtam az egyéni viccemen.
            Elképesztően egyszerű volt Tylert semmibe venni, pedig egy méterre feküdt tőlem, friss vérben borítva. Sohasem értettem, hogyan volt erre Carlisle képes - semmibe venni
 
69.
a betegei vérét azért, hogy kezelhesse őket. Nem volt az állandó csábítás zavaró, veszélyes...? De most... már értettem, ha valami másra koncentráltál elég erősen, akkor a csábítás jelentéktelen volt.
            Még így frissen és feltártan is, Tyler vére sivár volt Belláéhoz hasonlítva.
            Távol tartottam magam tőle, Tyler matracának végébe ültem le.
            "Szóval, mire ítéltek?" kérdeztem tőle.
            Alsó ajkát kicsit kijjebb tolta. "Egyáltalán nincs semmi bajom, és mégsem engednek haza. Hogy lehet az, hogy téged nem szíjaztak egy ilyen kerekes hordágyra, mint minket."
            A türelmetlensége megmosolyogtatott megint.
            Már hallottam Carlisle-t a folyosón.
            "Ismerni kell a megfelelő embereket," mondtam könnyelműen. "De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek."
            Gondosan figyeltem a reakcióját, amikor apám belépett a terembe. Szemei tágra nyíltak, és a szája valóban tátva maradt a meglepetéstől. Magamban morogtam egyet. Igen, hát hogy ne vette volna észre a hasonlóságot?
            "Nos, Miss Swan, hogy érzed magad?" kérdezte Carlisle. Volt egy bámulatosan nyugtató mellékes viselkedése, ami a legtöbb beteget pillanatokon belül megnyugtatta. Csak nem tudom, hogyan hatott Bellára.
            "Jól vagyok," mondta halkan.
            Carlisle odacsíptette a röntgenét az ágy melletti világító táblára. "A röntgen eredményed jónak tűnik. Nem fáj a fejed? Edward szerint alaposan beverted."
            Sóhajtott megint, aztán megismételte, "Jól vagyok," de ezúttal egy kis türelmetlenség szivárgott a hangjába.
            Carlisle közelebb lépett hozzá, és finoman végigfuttatta ujjait a koponyáján, amíg megtalálta a dudort a haja alatt.
            Váratlanul ért engem az érzelmi hullám, ami átfutott rajtam.
            Ezerszer láttam már Carlisle-t emberekkel dolgozni. Évekkel ezelőtt még segítettem is neki nem hivatalosan - bár csak olyan szituációkban, ahol a vér nem vett részt. Szóval nem volt ez egy új dolog számomra, hogy láttam, ahogy együtt működik a lánnyal, mintha ő is halandó lenne vele együtt. Mindig is irigyeltem, hogy meg tudja magát fékezni, de az nem ugyanaz az érzés volt.
70.
Most jobban irigyeltem őt, mint a viselkedése felett való irányítását. Fájt a közöttünk való különbség - az, hogy ő gyengéden félelem nélkül megérinthette, mert tudta, hogy sohasem ártana neki... 
            A lány megrezzent, és én megrándultam a helyemen. Igyekeznem kellett, hogy a nyugodt testtartásomat megtartsam.
            "Itt érzékeny?" kérdezte Carlisle.
            Állát felemelte. "Nem nagyon," mondta.
            Személyiségének egy következő apró darabkáját tudtam helyére illeszteni: bátor volt. Nem akarta gyengéit mutogatni.
            Meglehet, ő a legsérülékenyebb teremtmény, akit valaha láttam, és nem akart gyengének tűnni. Egy kuncogás csúszott ki az ajkaimon.
            Még egy pillantást vetett rám.
            "Hát," mondta Carlisle, "az édesapád odakint van a váróban, ha akarsz, hazamehetsz vele. De azonnal gyere vissza, ha szédülnél, vagy ha valami gond adódna a látásoddal."
            Itt van az apja? Átsuhantam a zsúfolt vároterem gondolatain, de nem tudtam kivenni a hajszálnyi belső hangját a csoportból, mielőtt a lány válaszolhatott volna, az arcán aggodalom ült.
            "Nem mehetnék vissza az iskolába?"
            "Talán jobb lenne, ha ma még pihennél egy kicsit," ajánlotta Carlisle.
            Pillantása visszalebbent rám. "És ő visszamehet az iskolába?"
            Normálisan viselkedni, palástolni a dolgokat... és figyelmen kívül kell hagynom, milyen érzés, amikor a szemembe néz...
            "Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk," mondtam.
            "Ami azt illeti," Carlisle kijavított, "az iskola nagy része úgy tűnik, odakinn van a városzobában."
            Ezúttal előre láttam a reakcióját - a figyelemtől idegenkedett. Nem csalódtam a reakciójában.
            "Jaj, ne!" siránkozott, és kezeivel betakarta az arcát.
            Tetszett nekem, hogy végre jól tippeltem. Kezdtem megérteni őt...
            "Inkább mégis itt maradnál?" kérdezte Carlisle.
 
71.
            "Nem, dehogyis!" mondta gyorsan, átlendítette a lábait a matracon, és lecsúszott az ágyról, míg lábai le nem értek a padlóra. Megbotlott, egyensúlyvesztve Carlisle karjaiba esett. Elkapta őt, és felegyenesítette.
            Az irigység megint elárasztott.
            "Jól vagyok," mondta, mielőtt Carlisle megjegyzést tehetett volna, és halvány rózsaszínné vált az arca.
            Természetesen, ez Carlisle-t nem zavarta. Megbizonyosodott róla, hogy visszaszerezte egyensúlyát, aztán elengedte őt.
            "Vegyél be egy Tylenolt a fájdalomra," utasította.
            "Nem fáj annyira."
            Carlisle mosolygott, és aláírta a kórlapját. "Úgy hallom elképesztő szerencséd volt."
            Arcát kissé elfordította, hogy szigorúan rám nézzhessen. "Szerencse, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben."
            "Ó, igen, persze," Carlisle gyorsan megállapodott vele, mert bizonyára ugyanazt a dolgot vélte felfedezni hangjában, amit én. A lány a gyanakvásáról nem mondott le. Még nem.
            Mostmár áthagyom neked, gondolta Carlisle. Kezeld őt a legjobb belátásod szerint.
            "Köszi szépen," suttogtam gyorsan és halkan. Egyik halandó sem hallotta. Carlisle szája sarka felfelé ívelt a gúnyos megjegyzésemen, aztán Tylerhez fordult. "Attól tartok, neked egy kicsit tovább kell velünk maradnod," mondta neki, ahogy elkezdte megvizsgálni a vágásokat, amit a törött szélvédő okozott.
            Nos, én okoztam a zűrzavart, tehát az a korrekt, ha én foglalkozom vele.
            Bella megfontoltan felém lépkedett, és addig meg sem állt, amíg kényelmetlen közelségembe nem került. Eszembe jutott, hogy a felfordulás előtt azt reméltem, hogy odajön hozzám... Ez mintha annak a kívánságnak a nevetséges utánzata lett volna.
            "Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled," mondta sziszegve.
            A meleg lehelete meglegyintette az arcom, és hátratántorogtam. A vonzereje egy kicsit sem enyhült. Minden alkalommal, ha közel volt hozzám, kiváltotta belőlem a legrosszabb, legnyomatékosabb ösztöneimet. Méreg áradt a számban, és a testem égett a vágytól, hogy lecsapjak rá - hogy karjaimba rántsam, és hogy nekipréseljem a nyakát a fogaimhoz.
            Az akaratom éppen hogy csak erősebb volt a testemnél.
            "Apád vár," emlékeztettem őt, állkapcsomat feszesen összeszorítottam.
 
 
72.
            Carlisle és Tyler felé nézett. Tyler egyáltalán nem figyelt ránk, de Carlisle minden lélegzetvételemet ellenőrizte.
            Óvatosan, Edward.
            "Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha nincs ellenedre," ragaszkodott hozzá csendesen.
            Meg akartam neki mondani, hogy nagyonis ellenemre van, de tudtam, hogy egyszer majd úgyis sor kerül rá. Akkor akár már most is megbeszélhetjük.
            Egy csomó ellentmondó érzés volt bennem, miközben büszkén kisétáltam a szobából, és mögöttem lévő botladozó lépteit hallgattam, ahogyan lépést próbált velem tartani.
            Egy színjátékot kell tettetnem. Tudtam a szerepet, amit játszani fogok - egy negatív szerep: én leszek a gazember. Hazudni fogok, kigúnyolom és kegyetlen leszek.
            Ez ellene volt az összes jó indítékomnak - az emberi indítékoknak, amikhez ragaszkodtam az évek során. Soha nem akartam ennyire kiérdemelni a bizalmat, mint most, amikor el kell pusztítanom az összes lehetőségét.
            Rosszabbá tette a tudat, hogy ez lesz az utolsó emléke rólam. Ez lesz a búcsújelenetem.
            Felé fordultam.
            "Mit akarsz?" kérdeztem ridegen.
            Kissé meghátrált a barátságtalanságomtól. Szemei összezavarodtak, ez a kifejezés kísértett engem...
            "Tartozol nekem egy magyarázattal," mondta; elefántcsontszínű arca elfehéredett.
            Nehezemre esett a hangomat szigorúnak tartani. "Megmentettem az életedet - nem tartozok neked semmivel."
            Megrezzent - kénsavként égetett engem a látvány, hogy a szavaim megbántották.
            "Megígérted," suttogta.
            "Bella, beverted a fejed, és nem tudod, miket beszélsz."
            Ekkor felemelkedett az álla. "Az égvilágon semmi baj a fejemmel."
            Mérges volt, és ez megkönnyítette a dolgomat. Szemébe néztem, és arckifejezésemet barátságtalanabbá tettem.
            "Mit akarsz tőlem, Bella?"
            "Az igazat akarom tudni. Tudni akarom, miért kell hazudoznom a kedvedért."
            Jogos volt, amit akart - csalódást okozott, hogy vissza kell utasítanom a kérését.
 
 
 
73.
            "Szerinted mi történt?" már majdnem rámordultam.
            A szavai áradatként ömlöttek belőle. "Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál - Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejem. Az a furgon majdnem elgázolt mind a kettőnket - és mégsem... és a kezeid horpadást hagytak az oldalában - aztán behorpasztottad a másik autót, és neked meg semmi bajod - és az a furgon majdnem összezúzta a lábaimat, de te megállítottad, kiemeltél alóla..." Hirtelen, összeszorította a fogait és szemei fénylettek a könnyektől.
            Bámultam őt, gúnyos arckifejezéssel, bár amit valójában éreztem, az félelem volt; ezek szerint mindent látott.
            "Azt képzeled, hogy leemeltem a furgont rólad?" kérdeztem gúnyosan.
            Egy makacs fejbólintással válaszolt.
            A hangom még gúnyolódóbbá vált. "Ezt senki nem fogja elhinni neked, ugye tudod."
            Próbálkozott, hogy fékezze a haragját. Amikor hozzám szólt, minden egyes szót lassan, megfontoltsággal ejtett ki. "Nem fogom elmondani senkinek."
            Komolyan mondta - láttam a szemeiben. Még dühösen és cserben hagyva is őrizné a titkomat.
            Miért?
            Ez a sokk tönkre tette a gondosan megtervezett arckifejezésemet fél másodpercre, aztán újra sikerült összeszednem magam.
            "Akkor meg mit számít, hogy mi történt?" kérdeztem, dolgoztam azon, hogy a hangom kimért legyen.
            "Nekem számít," mondta hevesen. "Nem szeretek hazudni - úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá."
            Arra kért, hogy bízzak benne. Éppen ahogy én akartam azt, hogy ő bízzon bennem. De ez egy olyan határvonal volt, amit nem léphettem át.
            A hangom érzéketlen maradt. "Nem lenne jobb, ha egyszerűen csak megköszönnéd, és annyiban hagynád a dolgot"
            "Köszönöm," mondta, aztán csendben füstölgött és várt.
            "Nem fogod annyiban hagyni, mi?"
            "Nem."
            "Abban az esetben..." nem mondhattam el neki az igazat... és nem is akartam. Inkább alkosson magának egy saját mesét, minthogy tudja rólam az igazat, mert semmi sem lehet rosszabb
 
 
74.
mint az igazság - én egy eleven rémálom vagyok, egyenesen kitépve egy horror regény lapjai közül. "Remélem élvezed a csalódást."
            Haragosan egymásra néztünk. Páratlan, milyen gyengéd haragja volt. Mint egy dühös kiscica, puha és ártalmatlan, aki nincs tudatában saját törékenységének.
            Rózsaszínné pirult és megint összeszorította a fogait. "Egyáltalán miért avatkoztál közbe?"
            Ezt a kérdést nem vártam, és nem is készültem fel a megválaszolására. Elengedtem a szerepemet, amit játszottam. Éreztem, hogy lecsúszik a maszk az arcomról, és megmondtam neki - ez alkalommal - az igazat.
            "Nem tudom."
            Megjegyeztem az arcát, még egyszer, utoljára - még mindig düh látszott rajta, és a vér még nem halványult el az arcáról - aztán elfordultam, és elsétáltam tőle.
75.
4. Látomások
 
 
 
Visszamentem az iskolába. Ez volt a legmegfelelőbb dolog, a legkevésbbé feltűnést keltő viselkedés.
            A nap végére már majdnem az összes diák visszatért az osztályokba. Csak Tyler és Bella meg még egypáran - akik valószínűleg kihasználták a balesetet, mint egy kedvező alkalmat a lógásra - hiányoztak.
            Nem kellene ilyen nehéznek lennie a helyes eljárásnak. De egész délután fogaimat csikorgattam a kényszer miatt, hogy én is lógnhassak- azzal a céllal, hogy megint megtaláljam a lányt.
            Mint egy üldöző. Egy megszállott üldöző. Egy megszállott, vámpír üldöző.
            Az iskola ma - valahogyan, lehetetlenül - még unalmasabb volt, mint amilyennek a múlt héten tűnt. Kóma-szerű. Mintha a szín kiürült volna a téglákból, a fákból, az égből, és az arcokból körülöttem... A fal repedéseit bámultam.
            Volt még egy helyes dolog, amit tennem kellett volna... de nem tettem. Természetesen, ez egy rossz dolog is volt egyben. Attól függött, milyen szemszögből nézted.
            Egy Cullen szemszögéből - nem csak egy vámpír, hanem Cullen; valaki, aki a családhoz tartozott, ami egy ritka helyzet a vámpírok világában - a helyes dolog a következőképpen zajlott volna le:
            "Meglep, hogy órán látlak, Edward. Hallottam, hogy részese voltál annak a borzasztó balesetnek ma reggel."
            "Igen, Mr. Banner, de én szerencsés voltam." Egy barátságos mosoly. "Egyáltalán nem sebesültem meg... bárcsak ugyanezt mondhatnám el Tylerről és Belláról."
            "Hogy vannak?"
            "Azt hiszem Tyler jól van... csak egypár felszínes karcolás érte a szélvédő üvegjétől. Viszont Bellával kapcsolatban nem vagyok biztos." Egy aggodó sóhaj. "Agyrázkódást is kaphatott. Hallottam, hogy egy jó ideig összefüggéstelenül beszélt - még képzelődött is. Az orvosok nagyon aggódtak miatta..."
            Így kellett volna lezajlania a társalgásnak. Ennyivel tartoztam a családomnak.
76.
            "Meglep, hogy órán látlak, Edward. Hallottam, hogy részese voltál annak a borzasztó balesetnek ma reggel."
            "Nem sérültem meg." Semmi mosoly.
            Mr. Banner kényelmetlenül átvitte a súlyát a másik lábára.
            "Tudsz valamit Tyler Crowley és Bella Swan állapotáról? Hallottam, hogy voltak sérülések..."
            Vállat vontam. "Honnan tudnám?"
            Mr. Banner megköszörülte a torkát. "Khm, igaz..." mondta, a hűvös tekintetem a hangját kicsit feszültté változtatta.
            Gyorsan az osztályterem elejébe sétált, és megkezdte az előadását.
            Ez a helytelen eljárás volt. Hacsak nem egy ismeretlen szemszögéből nézted.
            Annyira... udvariatlannak tűnt a lány háta mögött való rágalmazása, főleg hogy megbízhatóbbnak bizonyult, mint képzeltem. Nem mondott semmit, nem árult el engem, pedig lett volna oka rá. Még én fogom elárulni őt, amikor semmit sem csinált a titkom megőrzésén kívül?
            Egy majdnem azonos beszélgetésem volt Mrs. Goff-fal, - csak spanyolul, nem angolul - és Emmett egy sokat sejtető pillantást vetett rám.
            Remélem jó magyarázatod van arra, hogy mi történt ma. Rose nagyon harcias kedvében van.
            Megforgattam a szemeimet anélkül, hogy ránéztem volna.
            Tulajdonképpen, előhozakodtam egy kifogástalan, helytálló magyarázattal. Tételezzük fel, mi lett volna, ha nem tettem volna semmit a furgon megállítása érdekében, és összezúzta volna a lányt... elborzadtam a gondolattól. Ha a lányt elüti, szétszakítja, a piros folyadék kiömlik és elveszik az aszfalton, aztán a friss vér illata lüktetett volna a levegőben...
            Beleborzongtam, és nem csak rémülettől. Egyik részem a vágyba borzongott bele. Nem, egyáltalán nem lettem volna képes végignézni, ahogyan vérzik anélkül, hogy lelepleztem volna magunkat botrányos és sokkoló módon.
            Ez egy kifogástalan, helytálló mentség volt... de nem fogom felhasználni. Túl szégyenteljes.
            És addig nem is gondoltam rá, csak sokkal a tények után.
 
77.
            Óvakodj Jaspertől, folytatta Emmett, észre se véve az ábrándozásomat. Nem olyan mérges... de sokkal határozottabb.
            Láttam, mire értette, és egy pillanatra a terem körülöttem úszott. A dühöm annyira pusztító volt, hogy piros köd homályosította el a látásomat. Azt hittem, hogy belefuladok.
            JESSZUS, EDWARD! FÉKEZD MAGAD!  Emmett ordított rám gondolatban. Kezét vállamra tette, és a helyemen tartott, mielőtt felugorhattam volna. Ritkán használta teljes erejét, - ritkán volt rá szükség, hiszen sokkal erősebb, mint bármelyik vámpír, akivel eddig szembe kerültünk - de most kihasználta mindet. Inkább csak megmarkolta a karomat, nem nyomott lefelé. Ha lefelé nyomott volna, az alattam lévő szék összeomlik.
            NYUGI!  Parancsolta.
            Megpróbáltam lecsillapítani magam, de nagyon nehéz volt. A düh a fejemben égett.
            Jasper nem fog semmit sem tenni, amíg nem beszélünk közösen. Csak gondoltam jobb, ha tudod, hogy milyen irányba halad.
            Koncentráltam a lazításra, és éreztem, hogy Emmett keze meglazul.
            Próbálj meg nem csinálni magadból még nagyobb látványosságot. Már ígyis elég nagy bajban vagy.
            Vettem egy mély levegőt, és Emmett eleresztett.
            Megszokásból végigkutattam a termet, de az összetűzésünk olyan rövid és néma volt, hogy csak páran vették észre az Emmett mögött ülők közül. Egyikük sem tudott mit kivenni belőle, úgyhogy egy vállrándítással elintézték. A Cullenék őrültek - ezt már úgyis mindenki tudta.
            A fenébe, haver, sz*rul nézel ki, tette hozzá Emmett, együttérzéssel a hangjában.
            "Harapj meg," motyogtam halkan, és hallottam a kuncogását.
            Emmett nem volt haragtartó, és talán hálásabb lehetnék a könnyelmű természetéért. De láttam, hogy megértette Jasper szándékait, és fontolóra vette, hogy mi lehetne az eljárás legjobb iránya.
            A düh felforrt bennem, éppen hogy csak irányítani tudtam. Igen, Emmett erősebb volt, mint én, de eddig még nem sikerült legyőznie birkózáson. Azt állította, ez azért van, mert csalok, de a gondolatok hallása csak ugyanolyan részem volt, mint neki a roppant ereje. A harcban egyenlőek voltunk.