Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. folyt/ 5. fejezet

 Bár nem voltam biztos benne, hogyan boldogulnék az elrablásával. Nem lennék képes túl sokáig a közelében lenni. Talán csak visszaszolgáltatnám az anyjának. Még az is veszéllyel járna. A lány számára.

            És rájöttem, számomra is. Ha véletlenül ölném meg... nem tudom pontosan mekkora fájdalmat okozna ez nekem, de tudtam, hogy nagyon sokszoros lenne és intenzív.
 
79.
            Az idő gyorsan telt, miközben az előttem álló bonyodalmakon töprengtem: a vita, ami otthon vár majd rám, az összetűzés a családommal, és hogy milyen messzire leszek majd kényszerítve elmenni utána...
            Hát, már nem panaszkodhattam, hogy az élet az iskolán kívül egyhangú. A lány ennyit megváltoztatott.
            Emmett és én némán sétáltunk az autóhoz, miután kicsengettek. Aggódott miattam, és aggódott Rosalie miatt. Tudta, hogy kinek a pártjára kell állnia vita esetén, és ez zavarta őt.
            A többiek az autóban vártak ránk, szintén némán. Egy nagyon csöndes csoport voltunk. Csak én hallottam az ordibálást.
            Idióta! Szélhámos! Hülye! Szamár! Önző, felelőtlen őrült! Rosalie a lehető legmagasabb belső hangján árasztotta a sértegetéseket. Ez megnehezítette, hogy a többieket halljam, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, amennyire csak tudtam.
            Emmett-nek igaza volt Jasperrel kapcsolatban. Biztos volt a dolgában.
            Alice zaklatott volt, aggódott Jasper miatt, végiglapozta a jövő képeit. Nem számított, milyen irányból rontott Jasper a lányra, Alice mindig ott látott engem, elzárva az útját. Érdekes... sem Rosalie sem Emmett nem voltak vele ezekben a látomásokban. Szóval Jasper egyedül tervezett. Ez kiegyenlítené a dolgokat.
            Jasper volt a legjobb, feltétlenül a legtapasztaltabb harcos közöttünk. Az egyedüli előnyöm abban állt, hogy hallhattam a mozdulatát, mielőtt megtette volna.
            Még soha nem harcoltam komolyabban Emmett-tel vagy Jasperrel a játékon kívül - csak hülyéskedtünk. Hányingerem volt a gondolattól, hogy megpróbálnám Jaspert bántani...
            Nem, azt nem. Csak elzárni az útját. Ennyi az egész.
            Alice-re koncentráltam, memorizáltam Jasper különböző támadási módjait.
            Miközben ezt tettem, a látomása elmozdult, messzebb és messzebb a Swan háztól. Már korábban meggátoltam őt...
            Elég, Edward! Nem történhet így. Nem fogom engedni.
            Nem válaszoltam neki, csak tovább figyeltem.
            Elkezdett még előbbre keresgélni, a ködös, bizonytalan és távoli lehetőségek birodalmában. Minden nagyon árnyékos és halvány volt.
 
 
80.
            Egész úton hazafelé, a feszült némaság nem oldódott. Leparkoltam a házunktól messzebb álló nagy garázsba; ott volt Carlisle Mercedes-e, Emmett nagy dzsipje, Rose M3-a és az én Vanquish-em. Örültem, hogy Carlisle már otthon van - a némaságnak robbanásszerűen lesz vége, és ott akartam őt tudni, ha ez történik.
            Egyenesen az ebédlőbe mentünk.
            A szobát természetesen soha nem a tervezett célra használtunk. De fel volt szerelve egy hosszú ovális mahagóni asztallal, és körülötte székekkel - mindig is lelkiismeretesek voltunk, hogy a megfelelő kellékek a megfelelő helyükön legyenek. Carlisle néha konferencia teremnek használta. Egy ilyen erős és eltérő személyiségek csoportjánál néha szükséges volt a dolgok nyugodt, ülőhelyzetben való megtárgyalása.
            Volt egy olyan érzésem, hogy ma ez az elrendezés nem fog sokat segíteni.
            Carlisle a szokásos helyén ült, a szoba keleti felében. Esme mellette ült - egymás kezét fogták az asztal felett.
            Esme rajtam tartotta szemeit, az arany mélységük tele volt aggodalommal.
            Maradj. Ez volt az egyetlen gondolata.
            Bárcsak mosolyogni tudtam volna erre a nőre, aki tényleg az anyát jelentette nekem, de most nem akartam felbátorítani.
            Leültem Carlisle másik oldalára. Esme átnyúlt, hogy szabad kezét rárakja vállamra. Fogalma sem volt róla, hogy mi fog kezdődni; csak simán aggódott miattam.
            Carlisle jobban érzékelte, hogy mi fog jönni. Ajkait összeszorította és a homlokát ráncolta. Ez az arckifejezés túl öregesnek tűnt a fiatal arcán.
            Ahogy mindenki leült, láttam, hogy a vonalak megrajzolódnak.
            Rosalie közvetlenül Carlisle-val szemben ült le, a hosszú asztal másik végénél. Ellenségesen bámult engem, nem is nézett máshová.
            Emmett leült mellé, kifejezése és gondolatai kényszeredettek.
            Jasper tétovázott, aztán odaállt Rosalie mögé a falhoz. Ő már döntött, tekintet nélkül vita kimenetelére. Összeszorítottam a fogaimat.
            Alice jött be utoljára, és szemei valami távolira összpontosítottak - a jövőre, de még mindig túl homályos volt, tehát nem vette hasznát. Úgy tűnt, nem is gondolkozott ezen,
 
 
81.
leült Esme mellé. Megdörzsölte homlokát, mintha fejfájása lenne. Jasper kínosan megrándult és fontolóra vette, hogy csatlakozzon-e hozzá, de a helyén maradt.
            Mély levegőt vettem. Én kezdtem az egészet - nekem kell először megszólalnom.
            "Bocsánat," mondtam először Rosalie-ra, aztán Jasperre, végül Emmett-re nézve. "Nem volt szándékomban egyikőtöket sem kockázatos helyzetbe hozni. Meggondolatlan volt az egész, és teljes felelősséget vállalok az elhamarkodott cselekedetemért."
            Rosalie vészesen bámult. "Mit értesz az alatt, hogy "teljes felelősséget vállalok"? Mindent rendbe fogsz hozni?"
            "Nem úgy, ahogyan te gondolod," mondtam, közben figyeltem, hogy hangom megőrizzem szabályosnak és békésnek. "Hajlandó vagyok elmenni, ha ez segít valamit." Ha elhiszem, hogy a lány biztonságban lesz, ha elhiszem, hogy egyikőtök sem nyúl hozzá.Egészítettem ki gondolatban.
            "Ne," motyogta Esme. "Ne, Edward."
            Megsimogattam a kezét. "Csak egypár évről van szó."
            "Esme-nek igaza van," mondta Emmett. "Nem mehetsz most sehova. Az a hasznos ellentétje lenne. Tudnunk kell, hogy mit gondolnak az emberek, most jobban, mint máskor."
            "Alice észrevesz bármi fontosabbat," ellenkeztem.
            Carlisle megrázta a fejét. "Azt hiszem, Emmett-nek igaza van, Edward. Valószínűbb, hogy a lány felszólal, ha eltűnsz. Vagy minden megyünk, vagy egyikünk sem."
            "Nem fog semmit sem mondani," bizonygattam gyorsan. Rose már a kitörés határán volt, és ezt a tényt kellett bejelentenem hamarabb.
            "Nem ismered a szándékait," emlékeztetett Carlisle.
            "Ennyit tudok. Támogass, Alice."
            Alice fáradtan bámult rám. "Nem láthatom mi fog történni, ha semmibe vesszük a dolgot." Rose és Jasper felé pillantott.
            Nem, ezt a jövőt nem láthatta - amíg Rosalie és Jasper annyira határozottak voltak a baleset semmibe vétele ellen.
            Rosalie tenyere hangos durranással lecsattant az asztalra. "Nem engedhetjük meg, hogy a halandónak esélye legyen szólni bármit is. Carlisle, ezt be kell látnod. Még ha úgy is döntünk, hogy elköltözünk, nem biztonságos, hogy történeteket hagyjunk magunk után. Annyira másképp élünk a
82.
fajtánk többi tagjától - tudod, hogy ott vannak azok, akik imádnának egy kifogást, hogy ujjal mutogathassanak. Nekünk még óvatosabbnak kell lennünk, mint bárki másnak!"
            "Már ezelőtt is hagytunk magunk után rémhíreket," emlékeztettem őt.
            "Csak rémhíreket és gyanút, Edward. Nem szemtanúkat és bizonyítékot!"
            "Bizonyíték!" gúnyolódtam.
            De Jasper bólogatott, szemei ridegek.
            "Rose-" kezdte Carlisle.
            "Hadd fejezzem be, Carlisle. Nem kell nagy produkciónak lennie. A lány ma beverte a fejét. Szóval talán kiderül, hogy a sebesülés komolyabb, mint amilyennek látszott." Rosalie vállat vont. "Minden halandó azzal az eséllyel megy aludni, hogy talán soha nem kel fel. A többiek elvárnák tőlünk, hogy kitakarítsunk magunk után. Valójában, ez Edward dolga lenne, de ez egyértelműen meghaladja a képességeit. Tudod, hogy képes vagyok fegyelmezni magam. Semmilyen bizonyítékot nem hagynék magam után."
            "Igen, Rosalie, minden tudjuk, hogy milyen gyakorlott fejvadász vagy," mordultam rá.
            Mérgesen rám sziszegett.
            "Edward, kérlek," mondta Carlisle. Aztán Rosalie-hoz fordult. "Rosalie, szemet hunytam a rochester-i eseten, mert úgy éreztem, hogy jogos volt. A férfiak, akiket megöltél, szörnyen igazságtalanul bántak veled. Ez most más helyzet. A Swan lány ártatlan."
            "Ez nem személyes, Carlisle," szűrte át Rosalie a fogai között. "Ez a védelmünk miatt van."
            Volt egy rövid, néma pillanat, míg Carlisle átgondolta a válaszát. Amikor bólintott, Rosalie szeme felcsillant. Jobban ismerhette volna Carlisle-t. Még ha nem is tudtam volna a gondolataiban olvasni, előre láttam volna a következő szavait. Carlisle-val nem lehetett kiegyezni.
            "Tudom, hogy jó a szándékod, Rosalie, de... nagyon szeretném, ha a családunk megérdemelné a védelmet. Az alkalmi... baleset vagy a fegyelem megszűnése egy sajnálatos része annak, akik vagyunk." Rá vallott, hogy magát is bele vette a többes számba, bár neki soha nem volt ilyen fegyelemkihagyása. "Egy ártatlan gyerek hidegvérű megölése egy teljesen más dolog. Azt hiszem, hogy a veszély, amit ő jelent, ha kimondja a gyanúit, ha nem,
 
 
83.
semmit sem jelent a másik, nagyobb kockázat mellett. Ha kivételt teszünk, hogy magunkat védjük meg, akkor valami sokkal fontosabbat veszélyeztetünk. A saját lényegünk elvesztése forogna kockán."
            Nagyon gondosan felügyeltem az arckifejezésem. Az egyáltalán nem segítene, ha elvigyorodnék. Meg a tapsolás sem, amit pedig nagyon szerettem volna.
            Rosalie összevonta szemöldökét. "Ez csak felelősség."
            "Ez érzéketlenség," javította ki tapintatosan Carlisle. "Minden élet értékes."
            Rosalie mélyet sóhajtott, és szája kissé kinyílt. Emmett megveregette a vállát. "Minden rendben lesz, Rose," biztatta őt halkan.
            "A kérdés," folytatta Carlisle, "hogy el kell-e költöznünk."
            "Ne," kesergett Rosalie. "Még csak most telepedtünk le. Nem akarok újra második évvel kezdeni a középsulin!"
            "Természetesen megtarthatnád a mostani életévedet," mondta Carlisle.
            "Hogy akkor onnan is annál előbb elköltözzünk?" feleselt vissza.
            Carlisle megvonta a vállát.
            "Nekem tetszik itt! Olyan kevés a napsütés, már elértük, hogy majdnem normálisak legyünk."
            "Hát, bizonyára nem kell most eldöntenünk. Várhatunk, és meglátjuk, hogy szükségessé válik-e. Edward nagyon biztos a Swan lány hallgatásában."
            Rosalie prüszkölt.
            De én már nem aggódtam Rosalie miatt. Láttam, hogy egyet fog érteni Carlisle döntésével, nem számít, mennyire bosszantottam fel. A beszélgetés lényegtelen részletekbe torkollott.
            Jasper határozott maradt.
            Értettem, miért. Mielőtt Alice és ő találkoztak, harci övezetben élt, a háború könyörtelen színházában. Ismerte az utóhatását a szabályok megszegésének - látthatta már saját szemével a hátborzongató következményeket.
            Sokat elárult az, hogy nem nyugtatta meg Rosalie-t a különleges tehetségével, és az, hogy most nem is próbálta felbosszantani. Távol tartotta magát a vitától - ő már távolabb járt.
            "Jasper," szóltam.
            Találkozott a pillantásunk, arckifejezése üres.
            "Nem fog az én hibámért megfizetni. Nem fogom engedni."
84.
            "Akkor hasznot húz belőle? Ma meg kellett volna halnia, Edward. Én ezt csak helyreigazítanám."
            Megismételtem magam, kihangsúlyozva minden egyes szavat. "Nem fogom engedni."
            Szemöldöke felszökkent. Erre nem számított - nem képzelte, hogy cselekedetben fogom megállítani.
            Egyszer megrázta a fejed. "Én meg nem engedem, hogy Alice veszélyben éljen, még a legkisebb veszélyben sem. Te nem érzel úgy senki iránt, mint ahogy én érzek iránta, Edward, és nem élted át, amit én átéltem, hiába láttad vagy nem az emlékeimet. Te nem érted."
            "Ezt nem vonom kétségbe, Jasper. De most mondom neked, nem engedem, hogy bántsd Isabella Swant."
            Egymásra bámultunk - nem mereven, csak méregettük az ellenfelet. Éreztem, hogy a körülöttem lévő hangulatot próbálgatta, és vizsgálta az elszántságomat.
            "Jazz," mondta Alice, félbeszakítva minket.
            Még egy pillanatig tartotta a pillantásom, aztán rá nézett. "Ne vesződj azzal, hogy megmondod nekem, hogy meg tudod magad védeni, Alice. Azt már tudom. Én mégis-"
            "Ez nem az, amit mondani akarok," szakította félbe Alice. "Egy szívességet akarok tőled kérni."
            Láttam, hogy mire gondolt, és a szám tátva maradt hallható zihálás után. Bámultam őt, megdöbbenve, csak bizonytalanul vettem tudomásul, hogy mindenki Alice-en és Jasperen kívül mostmár engem bámul.
            "Tudom, hogy szeretsz. Köszi. De nagyra becsülném, ha nem próbálnád megölni Bellát. Előszöris, Edward komolyan beszél, és nem akarom, hogy ti ketten harcoljatok. Másodszor, ő a barátom. Legalábbis, az lesz."
            Tiszta volt a fejében, mint a kristály: Alice, mosolyogva tartja a jeges fehér karját a lány meleg, törékeny vállai körül. És Bella is mosolyog, karját Alice derekán tartva.
            A látomás beton biztos volt; csak az időzítés bizonytalan.
            "De... Alice..." Jaspernek elakadt a lélegzete. Nem tudtam megfordítani a fejem, hogy az arckifejezését lássam. Nem tudtam magam elszakítani az Alice fejében lévő képtől, hogy Jaspert halljam.
 
85.
            "Egy nap imádni fogom őt, Jazz. Nagyon felbosszantanál, ha nem hagynád őt békén."
            Még mindig Alice gondolataiba zárkóztam. A jövő pislákolt egyet, ahogy Jasper döntése belezavarodott a váratlan kérésbe.
            "Ah," sóhajtott - Jasper határozatlansága egy újabb jövőt tárt fel. "Látod? Bella nem fog semmit sem mondani. Nincs miért aggódni."
            A hangnem, ahogyan kiejtette a lány nevét... mintha már most közeli bizalmasok lennének...
            "Alice," fulladoztam. "Ez... mit...?"
            "Mondtam neked, hogy változás fog bekövetkezni. Nem tudom, Edward." De összeszorította állkapcsát, és láttam, hogy még több is van. Megpróbált nem rá gondolni, hirtelen nagyon erősen Jasperre összpontosított, bár ő még annyira meg volt döbbenve, hogy aligha fejlődött egy új döntéshozatalhoz.
            Ezt csinálta néha, ha valamit el akart előlem hallgatni.
            "Mi van, Alice? Mit rejtegetsz?"
            Hallottam Emmett morgását. Mindig ideges lett, ha Alice és én ilyen fajta beszélgetést folytattunk.
            Megrázta a fejét, nem akart beengedni.
            "A lányról van szó?" követeltem. "Belláról van szó?"
            Az összpontosítástól összeszorította a fogait, de amikor kiejtettem Bella nevét, engedett. A koncentrálás meglazulása csak a legapróbb másodperctöredékig tartott, de ez éppen elég volt.
            "NEM!" ordítottam. Hallottam, hogy a szék nekicsapódott a padlónak, és csak aztán vettem észre, hogy lábra ugrottam.
            "Edward!" Carlisle szintén felállt, vállamra téve a kezét. Alig vettem őt tudomásul.
            "Ez egyre jobban szilárdul," suttogta Alice. "Percről percre határozottabb vagy. Tényleg csak kétféle jövő van számára. Vagy az egyik, vagy a másik, Edward."
            Láthattam, hogy ő mit látott... de nem fogadhattam el.
            "Nem," mondtam megint, ezúttal nem volt hangereje a tagadásomnak. A lábaimat üregesnek éreztem, és meg kellett kapaszkodnom az asztalban.
            "Lenne valaki olyan szíves és beavatna minket is a rejtélybe?" reklamált Emmett.
            "El kell mennem," suttogtam vissza Alice-nek, figyelmen kívül hagyva őt.
 
86.
            "Edward, ezt már megbeszéltük," mondta Emmett hangosan. "Az lenne a legjobb módja, hogy a lány beszélni kezdjen. És emellett, ha lelépsz, nem fogjuk biztosra tudni, hogy mondott-e valamit vagy sem. Itt kell maradnod és foglalkoznod az üggyel."
            "Nem látlak elmenni sehova, Edward," mondta nekem Alice. "Nem tudom, hogy képes vagy-e elmenni többé." Csak gondolj bele, tette hozzá némán. Gondold, hogy elmész.
            Láttam, hogyan értette. Igen, a gondolat, hogy soha többé nem látom a lányt... fájdalmas volt. De szükséges is. Nem erősíthettem meg egyik jövőt sem, amire el voltam ítélve.
            Nem vagyok teljesen biztos Jasperben, Edward, folytatta Alice. Ha elmész, ha úgy fogja gondolni, hogy a lány veszélyt jelent...
            "Én ezt nem hallom," feleseltem vissza, még mindig csak félig vettem tudomást a közönségről. Jasper ingadozott. Nem tenne semmit, ami megsértené Alice-t.
            Talán ebben a pillanatban nem. Kockáztatnád az életét, itt hagynád őt védtelenül?
            "Miért csinálod ezt?" nyögtem. A fejem a kezeimbe zuhant.
            Nem voltam Bella védelmezője. Nem lehettem az. Nem volt Alice kétfelé osztott jövője elég bizonyíték erre?
            Én is szeretem őt. Vagyis... fogom. Tudom, nem ugyanaz, de a közelben akarom tudni, ha ez megtörténik.
            "Te is szereted őt?" suttogtam kétkedően.
            Sóhajtott. Edward, olyan vak vagy. Nem látod, hogy merre tartasz? Nem látod, hogy már hol vagy? Ez elkerülhetetlenebb, mint a napfelkelte. Nézd, amit én látok...
            Megborzadva megráztam a fejem. "Nem." Ki akartam csukni a látomásokat, amit feltárt nekem. "Nem kell ezt az útirányt követnem. Elmegyek. Meg fogom változtatni a jövőt."
            "Megpróbálhatod," mondta szkeptikus hanggal.
            "Oh, gyerünk már!" üvöltött Emmett.
            "Figyelj," Rose sziszegett rá. "Alice azt látja, hogy beleesik egy emberbe! Annyira tipikus Edward!"
            "Micsoda?" mondta Emmett riadtan. Aztán a dörgő nevetése visszhangzott az egész szobában. "Szóval erről volt szó?" Megint nevetett. "Ez szívás, Edward."
 
 
 
87.
            Rátette kezét a vállamra, és figyelmetlenül leráztam magamról. Nem tudtam most őrá figyelni.
            "Beleesik egy emberbe?" Esme megismételte döbbent hanggal. "Abba a lányba, akit ma megmentett? Belészeret?"
            "Mit látsz, Alice? Pontosan," követelte Jasper.
            Most felé fordult; én továbbra is dermedten bámultam az arca oldalát.
            "Minden attól függ, hogy elég erős-e. Vagy saját maga öli meg" - felém fordult, hogy ellenségesen rám nézhessen - "ami tényleg nagyon felbosszantana, Edward, nem is említve azt, hogy mit tenne ez veled-" aztán megint Jasperhez fordult, "vagy egyszer közénk tartozó lesz."
            Valakinek elakadt a lélegzete; nem néztem meg, hogy kinek.
            "Ez nem fog megtörténni!" már megint kiabáltam. "Egyik sem!"
            Alice nem is figyelt rám. "Minden attól függ," ismételte meg. "Lehet, hogy elég erős lesz, és éppen hogy csak nem öli meg - de nagyon határeset lesz. Elképesztő fegyelemre lesz szüksége," tűnődött. "Még többre, mint ami Carlisle-nak van. Éppen hogy csak... Az egyetlen dolog, amire nem elég erős, hogy távol tartsa magát tőle. Az reménytelen ügy."
            Nem tudtam megtalálni a hangomat. És úgy tűnt, rajtam kívül senki sem. A szoba mozdulatlan volt.
            Én Alice-re bámultam, mindenki más pedig rám. Öt különböző szempontból láttam a döbbent arckifejezésem.
            Hosszú idő után, Carlisle sóhajtott.
            "Hát, ez... megnehezíti a dolgokat."
            "Számból vetted ki a szót," egyetértett Emmett. A hangja még mindig nevetés közeli volt. Számíts Emmett-re, hogy viccet talál az életem pusztulásában.
            "Bár feltételezem, hogy a terv ugyanaz marad," mondta Carlisle elmélkedve. "Maradunk, és figyelünk. Szemlátomást, senki sem fogja... bántani a lányt."
            Megmerevedtem.
            "Nem," mondta Jasper halkan. "Ebben megegyezhetünk. Ha Alice csak kétféle utat lát-"
            "Nem!" Az én hangom nem volt kiáltás, sem morgás, sem egy kétségbeesett sírás, hanem a három kombinációja. "Nem!"
 
 
88.
            El kellett mennem messzire a gondolataik zajától - Rosalie önigazságos utálata, Emmett jókedve, Carlisle véget nem érő türelme...
            Ami rosszabb: Alice meggyőződése. És Jasper meggyőződése abban a meggyőződésben.
            Ami a legrosszabb: Esme... öröme.
            Kiosontam a szobából. Esme megérintette a karom, amikor elhaladtam mellette, de nem méltányoltam a gesztust.
            Futottam, még mielőtt kiértem a házból. Átugrottam a folyót egy ugrással, és az erdőbe rohantam. Az eső visszatért, olyan erősen hullott, hogy pár pillanat alatt csuromvizes lettem. Tetszett a sűrű vízzuhatag - falat képezett közöttem és a világ többi része között. Magába zárt, és egyedül lehettem.
            Pontosan kelet felé futottam, hegyeken át és keresztül irányváltoztatás nélkül, amíg Seattle fényeit nem láttam a túloldalon. Megálltam, mielőtt elértem volna az emberi civilizáció határát.
            Bezárva az esőbe, egyes egyedül, végre rávettem magam, hogy végignézzek azon, amit tettem - milyen módszerrel rongáltam meg a jövőt.
            Először, a látomás, hogy Alice és a lány átkarolják egymást - a bizalom és a barátság olyan nyilvánvaló volt, hogy lekiabált a képről. Bella csokibarna szemei nem voltak zavarodottak ebben a vízióban, de még mindig teli titkokkal - és itt boldog titkoknak tűntek. Nem hátrált meg Alice hideg karjától.
            Mit jelentett ez? Mennyit tudhatott? Ebben a csendéletben a jövőről, mit gondolt rólam?
            Aztán a másik kép, majdnem azonos, csak rémülettel befestett. Alice és Bella még mindig egymás karjaiban, bizalmas barátságban. Csakhogy most nem volt különbség a két kar között - mindkettő fehér, sima, mint a márvány, és kemény, mint az acél. Bella szemei nem voltak többé csokibarnák. Az írisze megdöbbentő, élénk vörös. A titkok megfejthetetlenek - elfogadás vagy sivárság? Lehetetlen megmondani. Az arca hideg és halhatatlan volt.
            Kirázott a hideg. Nem tudtam elhallgattatni a kérdéseket, hasonlóakat, mégis különbözőeket: Mit jelentett ez - hogy történt ez? És mit gondolt rólam most?
            Az utolsót meg tudtam válaszolni. Ha én kényszerítettem ebbe az üres fél-életbe a gyengeségem és önzésem miatt, akkor biztosan ki nem állhat.
 
 
89.
            De volt még egy elrettentőbb kép - rosszabb, mint bármely más, amit valaha a fejemben tartottam.
            A saját szemeim voltak mélyvörösek az emberi vértől... a szörny szemei. Bella törött teste a karjaimban, sápadt fehér, kiszáradt, élettelen. A kép konkrét volt, annyira tiszta.
            Nem tűrtem el ennek a látványát. Nem voltam képes elviselni. Megpróbáltam elűzni az emlékezetemből, megpróbáltam valami mást látni, bármi mást. Megpróbáltam újra az élő arcán lévő arckifejezést látni, amelyik a létezésem utolsó fejezetében akadályozta a látásomat. Mind hiába.
            Alice zord látomása töltötte el a fejem, és belsőleg gyötört a kínlódással, amit okozott. Ezalatt a bennem rejlő szörny túlcsordult vidámsággal, ujjongott a sikere valószínűségén. Felfordult a gyomrom tőle.
            Ezt nem engedhetem meg. Muszáj lennie egy másik útvonalnak, hogy kijátszam a jövőt. Nem fogom engedni, hogy Alice látomásai irányítsanak. Választhatok egy másik útvonalat. Mindig van választás.
Muszáj, hogy legyen.
90.
5. Meghívások
 
 
Középsuli. Nem purgatórium többé, már pokol a javából. Gyötrelem és tűz... igen, mind a kettő.
            Mostmár mindent kifogástalanul fogok csinálni. Minden "i"-re teszek pontot, és minden "t"-t keresztezek. Senki sem reklamálhat, hogy visszahúzódok a kötelességeimtől.
            Esme-nek örömet szerezve, és hogy a többieket védelmezzem, Forksban maradtam. A régi menetrendhez tértem vissza. Nem vadásztam többet, mint a többiek. Minden nap eljártam középsuliba és emberként szerepeltem. Minden nap körültekintően hallgattam bármi újat, ami a Cullenékkel lenne kapcsolatos - de soha nem volt semmi új. A lány nem ejtett ki egy szavat sem a gyanúi közül. Ugyanazt a történetet ismételgette újra és újra, - ott álltam vele, és elrántottam őt az útból - amíg a lelkes hallgatók megunták és nem keresgéltek több részletet. Nem volt itt semmi veszély. A meggondolatlan cselekedetem nem ártott senkinek.
            Senkinek rajtam kívül.
            Eltökélt voltam, hogy megváltoztatom a jövőt. Nem a legegyszerűbb vállalkozás, amit ki lehet tűzni, de nem volt más választás, amit elviseltem volna.
            Alice azt mondta, nem leszek elég erős, hogy távol maradjak a lánytól. Bebizonyítom az ellenkezőjét.
            Azt gondoltam, az első nap lesz a legnehezebb. A végére, már biztos voltam benne, hogy erről van szó. De tévedtem.
            Nyomta a szívemet a tudat, hogy megsértem a lányt. Megvigasztaltam magam azzal a ténnyel, hogy az ő fájdalma nem lenne több, mint egy tűszúrás - az elutasítás apró kis szúrása - összehasonlítva az enyémmel. Bella ember volt, és tudta, hogy valami más vagyok, valami rossz, valami félelmetes. Talán megkönnyebbülve fog érezni, nem megsértve, ha elfordítom tőle az arcom, és úgy teszek, mintha nem is létezne.
            "Szia, Edward," köszöntött engem, azon az első napon biológián. A hangja kellemes volt, barátságos, száznyolcvan fokos fordulatot vett az utolsó pillanattól, amikor beszéltem vele.
 
 
 
 
91.
            Miért? Mit jelentett a változás? Elfelejtette? Úgy döntött, hogy tényleg elképzelte az egész eseményt? Esetleg megbocsájthatott nekem, hogy nem tartottam be az ígéretem?
            A kérdések ugyanúgy égettek, mint a szomjúság, ami rám támadott minden egyes lélegzetvételnél.
            Csak egy pillanat, hogy a szemébe nézzek. Csak megnézem, hogy elolvashatom-e bennük a válaszokat...