Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. vége/ 6.fejezet

   Igazam volt, hogy ezt meg kell várnom.

            A rémült arckifejezése felbecsülhetetlen volt. Elárulta nekem azt, amit nem kellett volna reménytelenül akarnom, - hogy az udvarló emberi férfiak iránt nem érzett különösebben.
            És emellett, az arckifejezése a legviccesebb dolog volt, amit valaha láttam.
            Akkor érkezett meg a családom, összezavarodtak a ténytől, hogy változatosság kedvéért, a nevetéstől rázkódtam, és nem ráncoltam a homlokomat vérengzően mindenre, a láthatáron.
            Mi a vicces? akarta tudni Emmett.
            Csak megráztam a fejem, mert újabb nevetés kapott el, ahogy Bella neutrálba téve a sebváltót mérgesen rálépett a gázra, és a motor szörnyű zajt csapott. Úgy nézett ki, megint a tankra vágyik.
            "Menjünk már!" sziszegett Rosalie türelmetlenül. "Ne légy idióta! Ha képes vagy rá."
            A szavai nem bosszantottak fel - túl jól szórakoztam. De azt tettem, amit kért.
            Nem szólt hozzám senki az úton hazafelé. Még mindig itt-ott elkapott a kuncogás, amikor eszembe jutott Bella arca.
            Ahogy befordultam a hosszú kocsifelhajtónkra, - felgyorsítva most, hogy nincsenek szemtanúk - Alice lerombolta a hangulatomat.
            "Szóval, akkor mostmár beszélhetek Bellával?" kérdezte hirtelen, nem fontolta meg előre szavait, így nem adott figyelmeztetést.
            "Nem!" csattantam fel.
            "Ez nem ér! Mire várjak még?"
            "Még nem döntöttem el semmit, Alice."
            "Na persze, Edward."
            Bella két sorsa megint kristálytiszta volt a fejében.
            "Miért lényeges, hogy megismerd?" motyogtam hirtelen mogorván. "Ha úgyis meg fogom ölni?"
            Alice tétovázott egy ideig. "Van benne valami," ismerte be.
            Bevettem az utolsó hajtűkanyart, 140 kilométer per óra sebességgel, aztán az autó csikorgott, amíg meg nem állt három centire a garázs hátsó falától.
            "Mulass jól futás közben," mondta Rosalie önelégülten, mikor kivetettem magam az autóból.
            De ma nem futni mentem. Helyette, vadásztam.
106.
            A többiek holnapra táblázták a vadászást, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most legyek szomjas. Eltúloztam, többet ittam a szükségesnél, elárasztottam magam megint - egy kisebb csoport vadlúd és egy fekete medve... szerencsés voltam, hogy belebotlottam ilyenkor, év elején. Annyira teli voltam, hogy kényelmetlen lett. Miért nem lehet elég ennyi? Miért kell az illatának erősebbnek lennie bármi másnál?
            Azért vadásztam, hogy felkészüljek a következő napra, de amikor már nem tudtam többet vadászni, és a nap még mindig órákig nem szándékozott felkelni, tudtam, hogy a következő nap nem fog elég hamar eljönni.
            Felemelő izgatottság futott át rajtam, amikor rájöttem, hogy meg fogom keresni a lányt.
            Vitatkoztam magammal az egész úton vissza Forksba, de a kevésbé nemes énem nyerte a vitát, és folytattam az igazolhatatlan tervemet. A szörny nyugtalan volt, de jól megbilincselt. Tudtam, hogy meg fogom tartani a biztonságos távolságot. Csak tudni akartam, hogy hol van. Csak látni akartam az arcát.
            Már éjfél múlt, Bella háza sötét volt és csendes. A kocsija a járda mellett parkolt, az apja rendőrautója a kocsifelhajtón. Nem voltak éber gondolatok sehol a környéken. Egy ideig a házat figyeltem az erdő feketeségéből, ami keletről határolta. A bejárati ajtó talán zárva lesz - nem lenne gond, kivéve hogy nem akartam magam után bizonyítékként egy törött ajtót hagyni. Úgy döntöttem, először az emeleti ablakkal próbálkozok. Nem sok ember bajlódna azzal, hogy oda szereljen zárat.
            Áthaladtam a nyitott kerten és megmásztam a ház oldalát fél másodperc alatt. Ott lógtam az ablak feletti ereszben egy kézzel kapaszkodva, és benéztem az üvegen, aztán a lélegzetem elállt.
            Az ő szobája volt. Láthattam őt abban az egy kis ágyban, az ágyhuzat a földön, az ágyneműje összecsavarodva a lábai körül. Miközben figyeltem, nyugtalanul forgolódott és egyik karját a feje fölé dobta. Nem aludt mélyen, legalábbis ma éjjel nem. Megérezte a veszélyt a közelében?
            Elundorodtam magamtól, miközben láttam, hogy megint hánykolódik. Mennyivel voltam jobb egy beteg leskelődőnél? Nemvoltam semmivel sem jobb. Én sokkal, sokkal rosszabb voltam.
 
 
107.
            Ellazítottam az ujjaimat, hogy leengedjem magam. De először még megengedtem magamnak egy hosszú pillantást az arcára.
            Nem volt békés. A kis ránc ott volt a szemöldöke között, és a szája sarka lefelé fordult. Az ajka megremegett, aztán kinyílt.
            "Oké, anyu," motyogta.
            Bella álmában beszélt.
            A kíváncsiság fellángolt, legyőzte az ön-undort. A vonzó, védtelen, tudatlan kiejtett gondolatok lehetetlenül csábítóak voltak.
            Kipróbáltam az ablakot, és nem volt zárva, bár beragadt a hosszú használatlanság miatt. Lassan félre toltam, a fémkeret minden egyes gyenge nyikorgásánál megrezzentem. Muszáj lesz valami olajat keresnem következő alkalomra...
            Következő alkalom? Megint megráztam a fejem az undortól.
            Némán beugrottam a félig nyílt ablakon keresztül.
            A szobája kicsi volt - szervezetlen de nem tisztátlan. Könyvek voltak halmozva a padlón az ágya mellett, gerincükkel nem felém fordulva, és CDk szétszórva az olcsó lejátszónál - a legfelső csak egy üres CD tok. Papírhalmok vették körül a számítógépet, ami úgy nézett ki, mintha egy múzeumba tartozna, amit elavult technológiának szenteltek. Cipők pöttyözték be a fa padlót.
            Nagyon el akartam olvasni a könyvei és a CDk címét, de megígértem magamnak, hogy tartom a távolságot; helyette odamentem az öreg hintaszékhez a szoba túlsó sarkába.
            Tényleg azt gondoltam róla, hogy átlagos kinézetű? Ezt gondoltam azon a bizonyos első napon, és az utáltam azokat a fiúkat, akiket rögtön érdekelte. De ahogy most felidéztem az arcát a gondolataikban, nem értettem, hogyhogy nem találtam gyönyörűnek abban a percben. Pedig nyilvánvaló dolognak tűnt.
            Éppen most - ahogy a sötét haja összegubancolódott a halvány arca körül, kopott, lyukas rövidujjúban és rongyos tréningnadrágban, az arcvonásai tudatlanságtól nyugodtak, és száját kicsit nyitva tartotta - elállította a lélegzetemet. Vagyis... elállította volna, gondoltam kényszeredetten, ha lélegeztem volna.
            Nem beszélt. Talán véget ért az álma.
            Az arcát bámultam, és megpróbáltam kieszelni olyan eljárást, ami elviselhetővé tenné a jövőt.
108.
            Bántani őt nem elviselhető. Ez akkor azt jelenti, hogy az egyetlen választásom az, ha megpróbálok megint elmenni?
            A többiek nem veszekedhetnek velem. A távollétem nem sodorna senkit sem veszélybe. Nem lenne gyanú, semmi sem kapcsolhatná össze senki gondolatait a balesettel.
            Haboztam, mint ma délután, és semmi sem tűnt lehetségesnek.
            Nem remélhettem, hogy versenyezhetek az emberi fiúkkal, akár tetszettek neki, akár nem. Én egy szörny voltam. Hogy láthatna engem másként? Ha tudná rólam az igazat, az elijesztené, visszataszítaná. Mint a jövőbeli áldozat egy horrorfilmben, sikítozva elfutna a rémülettől.
            Eszembe jutott az első napja biológián... és tudtam, hogy pontosan ennek kellene lennie a jogos reakciójának.
            Ostobaság volt elképzelni, hogy ha én hívtam volna őt el arra a buta bálra, akkor lemondta volna az elhamarkodottan kiötlött tervét és beleegyezett volna, hogy eljön velem.
            Nem úgy rendelte a sors, hogy én legyek az, akinek igent mond. Az valaki más volt, valaki emberi és meleg. És azt sem engedhetem meg magamnak, - egy napon, amikor azt az igent kiejti - hogy levadásszam és megöljem azt a valakit, mert a lány megérdemli őt, bárki is legyen az. Megérdemli a boldogságot és szerelmet, bárkit is választ.
            Tartoztam neki ezzel, hogy a helyes dolgot tegyem; nem tehettem úgy, mintha csak én lennék veszélyben a lány szeretése miatt.
            Végülis, nem számít, ha elmegyek, mert Bella soha nem fog rám úgy tekinteni, ahogyan azt én szeretném. Soha nem tekintene rám, mint valaki szeretetre méltóra.
            Soha...
            Lehetséges, hogy egy halott, fagyott szív eltörjön? Úgy éreztem, az enyém el fog.
            "Edward," szólt Bella.
            Megdermedtem, csukott szemeit bámulva.
            Felkelt? Rajtakapott? Úgy nézett ki, mintha aludna, de a hangja mégis annyira tiszta volt...
            Halkan sóhajtott, aztán megint nyugtalanul megfordult az oldalára - mélyen aludt és álmodott.
            "Edward," motyogta lágyan.
 
109.
            Rólam álmodott.
            Lehetséges, hogy egy halott, fagyott szív újra dobogjon? Úgy éreztem, az enyém ezt készült tenni.
            "Maradj," sóhajtott. "Ne menj. Légyszi... ne menj."
            Rólam álmodott és még csak nem is rémálom volt. Azt akarta, hogy maradjak vele, ott az álmában.
            Igyekeztem megtalálni a szavakat, hogy nevet adjak az érzéseknek, amik elárasztottak, de nem voltak elég erősek, hogy megtartsák őket. Hosszú ideig elsüllyedtem bennük.
            Amikor felmerültem, nem ugyanaz a személy voltam, aki azelőtt.
            Az életem egy véget nem érő, változatlan éjfél volt. Muszáj, kényszerből, hogy mindig éjfél legyen számomra. Akkor hogy lehet az, hogy a Nap felkelőben volt az éjfél közepén?
            Abban az időben, amikor vámpírrá változtam, és elcseréltem a lelkem és a halandóságomat halhatatlansággá az átváltozás égető fájdalmában, tényleg megfagytam. A testem inkább kővé, mint hússá vált, maradandóvá és változatlanná. Az énem, szintén befagyott úgy, ahogy volt - a természetem, amit szeretek és amit nem, a hangulataim és a vágyaim; mindegyik rögzítve a helyén.
            Ez mindegyikünknél így volt. Mindannyian megfagytunk. Élő kövekké.
            Ha egy változás jelentkezett nálunk, akkor az ritka és maradandó volt. Láttam, hogy megtörtént Carlisle-val, és egy évtizeddel késöbb Rosalieval. A szerelem mindegyiküket örökre megváltoztatta egy olyan módon, ami soha nem halványul el. Több, mint nyolcvan év telt el, mióta Carlisle megtalálta Esmét, és mégis máig ugyanúgy néz rá, az első szerelem kétkedő pillantásaival. És ez mindig így marad számukra.
            És ez mindig így marad számomra is. Örökre szeretni fogom ez a törékeny emberi lány, a végtelen létezésem végéig.
            Hosszasan néztem az eszméletlen arcát, éreztem, hogy az iránta érzett szerelem elhelyezkedik a kő testem minden egyes részébe.
            Már békésebben aludt, kis mosollyal az ajkain.
            Tervezgettem, hogy mindig figyelni fogok rá.
            Szerettem őt, és ezért megpróbálok elég erős lenni, hogy itt hagyjam. Tudtam, hogy most nem vagyok erős. Dolgozni fogok rajta. De talán elég erős vagyok ahhoz, hogy eltereljem a jövőt valamilyen más út felé.
110.
            Alice csak két jövőt látott Bella számára, és most már mindkettőt értettem.
            Az, hogy szeretem, nem tartana vissza attól, hogy megöljem, ha hibát követnék el.
            Mégis, most nem éreztem a szörnyet, nem találtam sehol magamban. Talán a szerelem örökre elhallgattatta. Ha most ölném őt meg, akkor nem lenne szándékos, csakis egy szörnyű baleset.
            Túlságosan óvatosnak kell majd lennem. Soha, de soha nem leszek képes letenni a tartózkodásról. Felügyelnem kell minden lélegzetvételemet. Mindig elővigyázatos távolságot kell majd tartanom.
            Nem fogok elkövetni hibákat.
            Végül megértettem a második jövőt. Összezavart az a látomás - mi történhetne, ami azt eredményezné, hogy Bella fogollyá válik ebben a halhatatlan fél-életben? Most - hogy letarolt a lány iránti vágyam - már értettem, hogyan tehetném, megbocsáthatatlan önzésből megkérhetném az apámat erre a szívességre. Megkérhetném, hogy vegye el az életét és a lelkét, hogy örökre megtarthassam őt.
            Ő jobbat érdemelt.
            De láttam még egy jövőt, ami egy vékony drót, amin talán képes lennék végigsétálni, ha meg tudnám tartani az egyensúlyt.
            Meg tudnám tenni? Vele lenni és meghagyni embernek?
            Szándékosan vettem egy mély levegőt, aztán egy másikat, és hagytam, hogy az illata végighasítson rajtam, mint a futótűz. A szobát vastagon belepte az illata; rétegekben állt minden felületen. A fejem szédült, de küzdöttem a forgás ellen. Hozzá kell szoknom, ha megkísérelek bármilyen fajta kapcsolatot vele. Még egy mély, égető levegőt vettem.
            Figyeltem, ahogyan alszik, amíg a nap fel nem kelt a keleti felhők mögül, tervezgetve és lélegezve.
 
 
 
Hazaértem, éppen azután, miután a többiek elmentek az iskolába. Gyorsan átöltöztem, elkerültem Esme kérdező szemeit. Látta a heves fényt az arcomon, és aggódott, ugyanakkor megkönnyebbülést érzett. A hosszú búskomorságom gyötörte őt, és örült, hogy úgy tűnt, már vége.
111.
            Futottam az iskolába, pár másodperccel késöbb érkeztem a testvéreim után. Nem fordultak meg, bár legalább Alice biztosan tudta, hogy ott álltam a sűrű erdőben, ami a járdát határolta. Vártam, amíg senki sem figyelt, aztán lezseren kisétáltam a fák közül az autókkal teli parkolóba.
            Hallottam Bella kocsiját dörögni a sarkon túl, és megálltam egy Suburban mögött, ahol figyelhettem, de nem voltam látható.
            Behajtott a parkolóba, hosszú ideig a Volvomat bámulta, mielőtt szemöldökét ráncolva beparkolt az egyik legtávolabbi helyen.
            Furcsa volt, amikor eszembe jutott, hogy talán még mindig haragudott rám, és jó oka volt erre.
            Nevetni akartam magamon - vagy magamba rúgni. Az egész tervezésem és elgondolásom teljesen felesleges volt, ha ő nem törődik velem, nem igaz? Az álma lehetett valami teljesen véletlenszerűről. Milyen nagyképű bolond voltam.
            Hát, sokkal jobb a számára, ha nem törődik velem. Az viszont nem fog megállítani abban, hogy kövessem, de egy korrekt figyelmeztetést adok neki, miközben követem. Ennyivel tartozom neki.
            Némán továbbhaladtam, azon tűnődtem, vajon hogyan lenne a legjobb megközelítenem?
            Megkönnyítette. A kocsikulcsa kicsúszott a kezéből, amikor kiszállt, és beleesett egy mély pocsolyába.
            Lehajolt, de én hamarabb értem oda, és visszaszereztem, mielőtt bele kellett volna nyúlnia ujjaival a hideg vízbe.
            Hátradőltem a kocsija oldalához, és bámultam ahogyan felegyenesedett.
            "Hát ezt meg hogy csinálod?" követelte.
            Igen, még mindig haragszik.
            Odanyújtottam neki a kulcsát. "Mit?"
            Kinyújtotta a kezét, és én belepottyantottam a kulcsot a tenyerébe. Vettem egy mély levegőt, beszívtam az illatát.
            "Hogy csak így előbukkansz a semmiből," tisztázta.
            "Bella, nem én tehetek róla, hogy rendkívül figyelmetlen vagy." A szavak kényszeredettek voltak, majdnem viccesek. Volt még valami, amit nem vett észre?
 
112.
            Vajon hallotta-e, hogy a hangom beburkolta a nevét, mint egy ölelés?
            Áthatóan nézett rám, nem értékelte a humoromat. A szívverése felgyorsult - düh miatt? Félelem miatt? Egy pillanat után lenézett.
            "Mire volt jó a közlekedési dugó tegnap?" kérdezte rám nézés nélkül. "Azt hittem az a dolgod, hogy úgy tegyél, mintha nem is léteznék, nem pedig az, hogy halálra idegesíts."
            Még mindig nagyon haragszik. Azt hiszem kell majd egy kis fáradozás, hogy helyre tegyem a dolgokat nála. Eszembe jutott az elhatározásom, hogy őszinte leszek vele...
            "Az Tyler kedvéért volt, nem miattam. Meg kellett adnom neki az esélyt." Aztán nevettem. Nem tehettem róla, eszembe jutott a tegnapi arckifejezése.
            "Te-" levegőért kapott, aztán annyiban hagyta, úgy tűnt, túl dühös, hogy befejezze. És ott volt - ugyanaz az arckifejezés. Visszafojtottam a másik nevetést. Már ígyis eléggé mérges.
            "És én nem teszek úgy, mintha nem léteznél," fejeztem be. Ez jó volt, hogy ilyen hétköznapi, kötekedő módon beszéltünk. Nem értené, ha megmutatnám neki a valódi érzéseimet. Elijeszteném. Figyelem alatt kell tartanom az érzéseimet, csak könnyedén a dolgokkal...
            "Szóval akkor tényleg halálra próbálsz bosszantani? Ha már Tyler teherautója nem tette ezt meg."
            Egy gyors harag villant meg bennem. Komolyan ezt gondolná?
            Nem volt ésszerű, hogy ennyire sértve legyek - nem érthette a változást, ami az éjjel történt. De annak ellenére mégis mérges voltam.
            "Bella, te abszolút bolond vagy," csattantam fel.
            Arca elpirult, és hátat fordított nekem. Elindult.
            Bűntudat. Nem volt jogom, hogy mérges legyek.
            "Várj," könyörögtem.
            Nem állt meg, így követtem őt.
            "Sajnálom, ez tényleg gorombaság volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem igaz," - képtelenség volt azt képzelni, hogy bántanám őt akármilyen módon - "de azért gorombaság volt kimondani."
            "Miért nem hagysz békén?"
            Hidd el, akartam neki mondani. Már próbáltam.
            Oh, és emellett szerencsétlenül beléd estem.
            Csak könnyedén.
113.
            "Kérdezni akartam tőled valamit, de eltérítettél." Eszembe jutott a valódi szándékom, és nevettem.
            "Többszörös személyiség szindrómában szenvedsz?" kérdezte.
            Úgy tűnhet. A hangulatom kiszámíthatatlan volt, annyi új érzés keringett bennem.
            "Már megint kezded," hangsúlyoztam ki.
            Sóhajtott. "Rendben. Mit akartál kérdezni?"
            "Azon gondolkodtam, hogy jövő szombaton..." figyeltem, hogy döbbenet halad át az arcán, és visszafojtottam a nevetést. "Tudod, aznap, amikor a tavaszi bál-"
            Félbeszakított, és végre viszonozta a pillantást. "Ez most valami vicc?"
            Igen. "Megengeded, hogy befejezzem?"
            Némán várt, fogsorát lágyan belemélyesztette a puha alsó ajkába.
            Ez a látvány elvonta a figyelmemet egy másodpercre. Különös, ismeretlen reakciók kavarogtak mélyen az elfelejtett emberi belsőmben. Megpróbáltam megszabadulni tőlük, hogy a szerepemet játszhassam tovább.
            "Hallottam, hogy aznap Seattle-be mész, és arra gondoltam, talán szükséged lenne fuvarra." Ajánlottam fel. Rájöttem, hogy a terveiről kérdezgetés helyett inkább a terve részese lehetnék.
            Kifejezéstelenül bámult rám. "Micsoda?"
            "Nem akarsz fuvart Seattle-be?" Egyedül, egy autóban vele - a torkom már a gondolattól is égett. Vettem egy mély levegőt.Szokj hozzá!
            "Kivel?" kérdezte, szemei szélesre nyitva és zavarodottak megint.
            "Velem, természetesen," mondtam lassan.
            "Miért?"
            Tényleg ennyire felháborító, hogy a társaságát keresem? Talán az eddigi viselkedésem lehető legrosszabb jelentésére vonatkoztatott.
            "Hát," mondtam olyan közömbösen, amennyire csak lehetett, "én úgy terveztem, hogy bemegyek Seattle-be valamikor a következő hetekben, és őszintén, nem vagyok benne biztos, hogy a furgonod kibír ekkora utat." Biztonságosabbnak tűnt kötekedni vele, minthogy megengedjem magamnak, hogy komoly legyek.
            "A kocsim jól működik, köszönöm szépen az érdeklődésedet," mondta ugyanolyan meglepett hanggal. Megint elindult. Lépést tartottam vele.
            Nem igazán mondott nemet, szóval kihasználtam ezt az előnyt.
114.
            Nemet fog mondani? Mit csinálnék, ha azt tenné?
            "De eljutsz vele egy tartállyal Seattle-ig?"
            "Nem hiszem, hogy ez téged akárhogy is érint," morgott.
            Ez még mindig nem egy nem. És a szíve gyorsabban vert megint, sebesen szedte a levegőt.
            "A véges mennyiségben rendelkezésre álló energiaforrások pazarlása mindenkit érint."
            "Komolyan, Edward, nem tudlak követni. Azt hittem, nem akarsz velem barátkozni."
            Kellemes borzongás futott rajtam keresztül, amikor kiejtette a nevem.
            Hogy legyen az egész könnyed és mégis őszinte? Hát, sokkal fontosabb az őszinteség. Különösen ebben az esetben.
            "Azt mondtam, jobb lenne, ha nem barátkoznánk, nem azt, hogy nem akarok."
            "Ó, kösz, mostmár minden világos," mondta gúnyosan.
            Megállt az ebédlő-tető széle alatt, és megint rám nézett. A szívverése akadozott. Félt?
            Óvatosan választottam meg a szavaimat. Nem, én nem leszek képes elhagyni őt, de talán ő elég okos lesz, és elhagy engem, mielőtt késő lenne.
            "Sokkal... bölcsebb lenne, ha nem barátkoznál velem." Ahogyan az olvadt csokibarna szemei mélységébe bámultam, megfeledkeztem a könnyedségről. "De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled, Bella." A szavak túl forróan égtek.
            Elakadt a lélegzete, és amíg eltelt pár másodperc, hogy újrainduljon, aggódtam. Mennyire ijesztettem meg? Hát, majd kiderül.
            "Eljösz velem Seattle-be?" kértem, részlet nélkül.
            Bólintott, a szíve hangosan dobolt.
            Igen. Igent mondott... nekem.
            Aztán az öntudatom lesújtott. Mibe fog ez neki kerülni?
            "Tényleg távol kellene maradnod tőlem," figyelmeztettem. Meghallotta? El fog menekülni a jövő elől, amivel én veszélyeztettem? Tényleg nem tudok semmit tenni, hogy megmentsem őt magamtól?
            Csak könnyedén, kiabáltam magamra. "Akkor az osztályban találkozunk."
            Összpontosítanom kellett, nehogy futni kezdjek, amikor elszöktem.
 
115.
(((... igen, tudom, :'(, ez a lap az eredetiben is üres. Hüpp... - a szerk.)))
116.
6. Vércsoport
 
 
Egész nap követtem őt a többiek szemén keresztül, és alig vettem tudomást a saját környezetemről.
            Nem Mike Newton szemszögéből, mert ki nem állhattam a sértő fantáziáit, és nem is Jessica Stanley szemszögéből, mert neheztelt Bellára, és ez olyan módon felmérgesített, ami nem volt biztonságos a jelentéktelen lányra nézve. Angela Weber egy jó választás volt, ha a szemei rendelkezésre álltak;kedves volt - egyszerű volt a fejében lenni. És aztán néha a tanárok szolgáltatták a legjobb kilátást.
            Meglepődtem, miközben figyeltem őt, ahogy végigbotorkálja a napját, - megbotlott a járda repedésében, elszórt könyvekben, és leggyakrabban a saját lábában - hogy az emberek akiket kihallgattam, úgy vélekedtek Belláról, hogy esetlen.
            Ezt fontolóra vettem. Az igaz volt, hogy gyakran nehezére esett egyenesben maradnia. Eszembe jutott, hogy belebotlott az asztalba azon az első napon, hogyan csúszkált a jégen a baleset előtt, hogyan borult fel tegnap a küszöb peremén... Milyen szokatlan, valóban igazuk volt. Ő tényleg esetlen.
            Nem tudom, miért tűnt ez nekem viccesnek, de hangosan nevettem, amikor amerikai történelemről angolra sétáltam, és néhány ember körültekintő pillantást vetett rám. Hogyhogy eddig még nem vettem észre? Talán mert volt benne valami nagyon kecses, amikor nyugalomban volt, ahogyan tartotta a fejét, és a nyaka íve...
            Mostmár nem volt benne semmi kecsesség. Mr. Varner figyelte, ahogyan elakad  a cipője orra a szőnyegbe és szó szerint beleesik a székébe.
            Megint nevettem.
            Az idő rendkívüli lomhasággal telt, amíg arra vártam, hogy saját szememmel láthassam őt. Végre kicsengettek. Hosszú lépésekkel az ebédlőbe siettem, hogy lefoglaljam a helyem. Az elsők között értem oda. Kiválasztottam egy asztalt, ami általában üres szokott lenni, és biztosan az is marad, ha én itt ülök.
            Amikor a családom belépett, és megláttak egyedül ülni az új helyen, nem voltak meglepődve. Alice bizonyára figyelmeztette őket.
            Rosalie egy rám vetett pillantás nélkül büszkén lépkedett el mellettem.
117.
            Idióta.
            Rosalieval soha nem volt egy könnyű kapcsolatunk - megsértettem őt a legelső alkalommal, amikor beszélni hallott engem, és onnantól csak ment lefelé a lejtőn - de úgy tűnt, mintha az utóbbi napokban még ellenszenvesebb lenne, mint szokott. Sóhajtottam. Rosalie mindig csak magával törődött.
            Jasper egy fél-mosolyt adott, amikor elsétált mellettem.
            Sok szerencsét, gondolta kétesen.
            Emmett a szemeit forgatta, és megrázta a fejét.
            Megőrült, szegény gyerek.
            Alice vidám volt, a fogai túl fényesen ragyogtak.
            Mostmár akkor beszélhetek Bellával??
            "Maradj ki ebből," mondtam suttogva.
            Arca lecsüggedt, aztán újra felderült.
            Rendben. Legyél makacs! Úgyis csak idő kérdése.
            Megint sóhajtottam.
            Ne feledkezz meg a mai biológia gyakorlatról, emlékeztetett.
            Bólintottam. Nem, ezt nem felejtettem el.
            Amíg Bella érkezésére vártam, követtem őt egy elsőéves szemein keresztül, aki Jessica mögött jött az ebédlőbe. Jessica fecsegett a bekövetkező bálról, de Bella nem mondott semmit válaszként. Nem mintha