Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. folyt.

  "Ez neked szól?" kérdezte Jessica durván.

            "Talán segítségre van szüksége a biológia házival kapcsolatban," mondta halk, bizonytalan hangon. "Ühm, azt hiszem jobb lesz ha megyek és megkérdezem mit akar."
            Ez egy következő igen.
            Kétszer botlott meg az asztalomhoz vezető úton, bár nem volt semmi az útjában a tökéletesen egyenes linóleumon kívül. Komolyan, hogy lehet az, hogy lemaradtam erről? Sokkal jobban ügyeltem a néma gondolataira, feltételezem... Mi mást szalasztottam még el?
            Csak őszintén, csak könnyedén, ismételgettem magamnak.
            Tétovázva megállt a velem szemben lévő szék mögött. Mélyen belélegeztem az orromon keresztül és nem a számon.
            Érezd az égetést, gondoltam szomjasan.
            "Miért nem ülsz ma velem?" kérdeztem őt.
            Kihúzta a széket és leült, egész végig engem bámulva. Idegesnek tűnt, de fizikai elfogadása egy következő igen volt.
            Vártam, hogy ő beszéljen.
            Eltartott egy ideig, de végre megszólalt, "Ez nem mindennapi."
            "Hát..." haboztam. "Úgy döntöttem, ha már úgyis a pokolra jutok, legalább legyen miért."
 
119.
            Mi kényszerített rá, hogy ezt mondjam? Felteszem, legalább őszinte volt. És talán hallotta a világos figyelmeztetést, amire a szavaim utaltak. Talán rájön, hogy fel kellene kelnie, és elsétálnia olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges...
            Nem kelt fel. Bámult, várt, mintha befejezetlenül hagytam volna a mondatomat.
            "Ugye tudod, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz," mondta, mivel én nem folytattam.
            Ez megkönnyebbülés volt. Mosolyogtam.
            "Tudom."
            Nehéz volt figyelmen kívül hagyni a háta mögül kiabáló hangokat - és amúgy is témát akartam váltani.
            "Azt hiszem, a barátaid haragszanak rám, amiért elraboltalak."
            Nem látszott, hogy ez aggasztaná őt. "Túlélik."
            "De lehet, hogy nem is adlak vissza." Nem is tudom, hogy őszinte akartam-e lenni, vagy csak ugrattam őt megint. Amikor a közelében voltam, nehéz volt felfogni a saját gondolataimat is.
            Bella hangosan nyelt egyet.
            Nevettem az arckifejezésén. "Mintha aggódnál." Ez tényleg nem szabadna, hogy vicces legyen... Aggódnia kell.
            "Nem." Nagyon rosszul hazudik; és az sem segített, hogy elcsuklott a hangja. "Valójában meglepődtem... Minek köszönhető ez az egész?"
            "Már mondtam," emlékeztettem őt. "Belefáradtam, hogy megpróbáljam távol tartani magam tőled. Úgyhogy feladom." Egy kis erőkifejtéssel a helyén tartottam a mosolyomat. Ez egyáltalán nem működött - megpróbálni őszintének és köznapinak lenni ugyanakkor.
            "Feladod?" ismételte összezavarodva.
            "Igen - feladom, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni." És nyilvánvalóan, azt is, hogy köznapi legyek. "Most egyszerűen azt fogom tenni, amit akarok, és utánam az özönvíz." Ez eléggé őszinte volt. Hadd lássa az én önzőségemet. Hadd figyelmeztessem, szintén.
            "Megint lemaradtam."
            Eléggé önző voltam, hogy ennek örüljek. "Mindig túl sokat mondok, amikor veled beszélek - ez az egyik probléma."
            Egy eléggé jelentéktelen probléma a többihez képest.
 
120.
            "Ne aggódj," biztosított engem. "Egy kukkot sem értek belőle."
            Az jó. Akkor it fog maradni. "Erre számítok is."
            "Szóval tisztázzuk, most akkor barátok vagyunk?"
            Mérlegeltem egy másodpercig. "Barátok..." ismételtem. Nem tetszett ennek a hangzása. Ez nem volt elég.
            "Vagy nem," motyogta, úgy tűnt, zavarban van.
            Úgy gondolta, hogy nem szeretem őt annyira?
            Mosolyogtam. "Hát, éppenséggel megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, hogy nem vagyok megfelelő barát a számodra."
            Vártam a válaszára, kettészakadva - azt kívántam, hogy végre meghallja és megértse, és úgy gondoltam, ha meg fogja, akkor én meghalok. Mily' érzelgős. Már lassan tiszta emberré változok.
            A szíve gyorsabban vert. "Ezt már sokszor elmondtad."
            "Igen, mert nem hallgatsz rám," mondtam, túl intenzíven megint. "Még mindig arra várok, hogy elhiggyed. Ha okos vagy, elkerülsz engem."
            Ah, de megengedném neki, hogy azt tegye, ha megpróbálná?
            Szemei összeszűkültek. "Azt hiszem, már kinyilvánítottad a véleményedet a szellemi képességeimről."
            Nem voltam teljesen biztos, hogy hogyan értette, de bocsánatként elmosolyodtam. Úgy gondolom, talán véletlenül megsértettem őt.
            "Szóval," mondta lassan. "Ameddig nem... leszek okos, megpróbálunk barátok lenni?"
            "Ez így elég jól hangzik."
            Lenézett, áthatóan bámulta a limonádés üveget a kezében.
            A jó öreg kíváncsiság kínzott.
            "Mire gondolsz?" kérdeztem - megkönnyebbülés volt, hogy végül hangosan is kimondhattam a szavakat.
            Összenéztünk, és a légzése felgyorsult, miközben arca rózsaszínné pirult. Belélegeztem, kóstolgattam a levegőt.
            "Megpróbálok rájönni, hogy mi vagy te igazából."
            Arcomon tartottam a mosolyt, rögzítettem az arckifejezést, amíg pánik kanyargott a testemen keresztül.
121.
            Hát perszehogy ezen tűnődött. Nem volt buta. Nem remélhettem, hogy figyelmen kívül hagyja, ami ennyire egyértelmű.
            "És mire jutottál?" kérdeztem olyan könnyelműen, amennyire csak sikerült.
            "Nem sokra," vallotta be.
            Kuncogtam a hirtelen megkönnyebbüléstől. "Mik az elklépzeléseid?"
            Nem lehetnek rosszabbak, mint az igazság, bármi is az, amivel előhozakodik.
            Az arca élénkebb pirossá vált, és nem mondott semmit sem. Éreztem az elpirulás melegét a levegőben.
            Megpróbáltam a meggyőző hanglejtésemet használni vele. Jól használt a normális embereknél.
            "Nem mondod meg?" mosolyogtam felbátorítóan.
            Megrázta a fejét. "Túl ciki."
            Jajj. Nem tudni rosszabb volt, mint bármi más. Miért hoznák zavarba az elméletei? Ki nem állhattam, hogy nem tudom.
            "Ez igazán bosszantó, tudod?"
            A panaszom felgyújtott valamit benne. A szemei felcsillantak, és a szavak a szokásosnál sebesebben áradtak belőle.
            "Nem, egyáltalán nem tudom elképzelni miért lenne bosszantó - ha valaki nem akarja elmondani, mire gondol, pláne ha az a másik állandóan rejtélyes kis megjegyzéseket tesz, amelyek mintha arra lennének kitalálva, hogy ne hagyjanak aludni és egész éjszaka azon agyalj, hogy mit is jelenthetnek... na már most, mi ebben a bosszantó?"
            Nyugtalanul összeráncoltam a homlokom, mert rájöttem, hogy igaza volt. Nem voltam tisztességes.
            És folytatta. "Vagy az, ha mondjuk a személy emellett egy egész sor képtelen dolgot művel - lehetetlen körülmények között megmenti az életed az egyik nap, a másik nap úgy bánik veled, mint egy leprással, és semmit sem hajlandó megmagyarázni, pedig megígérte. Ez szintén... egyáltalán nem bosszantó."
            Ez volt a leghosszabb beszéd, amit valaha hallottam tőle, és egy új tulajdonságot adott hozzá a listámhoz.
            "Eléggé indulatos vagy, nem igaz?"
            "Nem szeretem a kettős mércét."
            Természetesen teljesen indokolt volt a bosszúsága.
122.
            Bellát bámultam, azon csodálkoztam, vajon hogyan bánhatnék vele tisztességesen, amíg Mike Newton néma belső kiabálása nem zavart meg.
            Annyira dühös volt, hogy kuncognom kellett.
            "Mi van?" követelte.
            "A barátod azt hiszi, hogy zaklatlak - azt latolgatja, vajon idejöjjön-e, hogy közbeavatkozzon a vitánkba." Azt megnézném, hogy megpróbálja. Megint nevettem.
            "Nem tudom, kiről beszélsz," mondta hűvös hangon. "De különben is biztosan tévedsz."
            Nagyon élveztem, ahogyan megtagadta Mike-ot az elutasító mondatával.
            "Én nem. Mondtam már, hogy a legtöbb embert könnyű olvasni."
            "Kivéve persze engem."
            "Igen. Kivéve téged." Muszáj mindenre a kivételnek lennie? Nem lenne korrekt, - figyelembe véve minden mást, amivel most foglalkoznom kell - ha legalább valamit hallhatnék a fejéből? Túl sok, amit kérek? "Kiváncsi lennék, miért van ez."
            A szemeibe néztem, megint próbálkoztam...
            Félrenézett. Felnyitotta a limonádéját és gyorsan ivott belőle, szemeit az asztalon tartotta.
            "Nem vagy éhes?" kérdeztem.
            "Nem." Az üres asztalt szemlélte közöttünk. "Te?"
            "Nem, nem vagyok éhes," mondtam. Határozottan nem éhes.
            Összehúzott szájjal bámult az asztalra. Vártam.
            "Tennél nekem egy szívességet?" kérdezte, hirtelen újra rám nézve.
            Mit akarhat tőlem? Az igazat, amit tilos elmondanom neki - az igazat, amit soha de soha nem akarom, hogy tudjon?
            "Az attól függ, mit szeretnél."
            "Nem nagy dolog," ígérte.
            Vártam... kíváncsian megint.
            "Azon tűnődtem..." mondta lassan, a limonádés üveget bámulva, körberajzolva a peremét a kisujjával. "Tudnál előre figyelmeztetni, ha legközelebb úgy döntesz, hogy a saját érdekemben keresztülnézel rajtam? Csak hogy fel legyek rá készülve."
 
 
123.
            Figyelmeztetést akart? Akkor az egy rossz dolog lehet, ha keresztülnézek rajta... mosolyogtam.
            "Ez jogosan hangzik," egyeztem bele.
            "Köszi," mondta, és rám nézett. Az arca annyira megkönnyebbült, hogy nevetni akartam a saját megkönnyebbülésemmel együtt.
            "Akkor cserébe kérhetek én is egyet?" kérdeztem reménykedve.
            "Egyet," engedte meg.
            "Mondd el az egyik elképzelésedet!"
            Elpirult. "Nem, azt nem."
            "Nem szabtál feltételt, csak megígértél egy választ," érveltem.
            "Már te magad is szegtél ígéreteket," vitatkozott velem.
            Na most megfogott.
            "Csak egy elképzelést - nem fogok nevetni."
            "Dehogyisnem!" Nagyon biztos volt benne, bár nem tudtam elképzelni semmit, ami vicces lenne.
            Adtam a meggyőzésnek még egy esélyt. Mélyen a szemébe néztem - egy egyszerű dolog, ilyen mély szemekbe - és suttogtam, "Kérlek!"
            Pislantott, aztán kifejezéstelenné vált az arca.
            Hát, nem egészen ilyen reakcióra pályáztam.
            "Ehm, micsoda?" kérdezte. Úgy tűnt, szédül. Mi a baj vele?
            De még nem fogom feladni.
            "Kérlek, csak egyetlen icipici elképzelést mondj el nekem," könyörögtem a lágy, nem-ijesztős hangommal, pillantását az enyémen tartva.
            Meglepetésemre és elégedettségemre, végre használt.
            "Eh, hát, megharapott egy radioaktív pók?"
            Képregények? Nem csodálkozom, hogy azt hitte, nevetni fogok.
            "Ez nem valami eredeti," szidtam le, megpróbálva elrejteni a friss megkönnyebbülésem.
            "Sajnálom, ennyi telt tőlem," mondta megsértődve.
            Ettől még jobban megkönnyebbültem. Újra képes voltam idegesíteni őt.
            "Még csak a közelében sem jársz."
            "Semmi pók?"
124.
            "Nem."
            "És semmi radioaktivitás?"
            "Semmi."
            "A fenébe," sóhajtott.
            "Sőt, kriptonittal sem lehet nekem ártani," mondtam gyorsan - mielőtt a harapásokról kérdezgetne - és aztán nevetnem kellett, mert azt gondolta, hogy szuperhős vagyok.
            "Nem szabadna nevetned, emlékszel?"
            Összeszorítottam az ajkaimat.
            "Előbb-utóbb úgyis rájövök," ígérte meg.
            És ha rájön, akkor el fog menekülni.
            "Jobban örülnék, ha nem próbálnál," mondtam, a kötekedés elszállt.
            "Mert...?"
            Őszinteséggel tartoztam neki. Mégis, megpróbáltam mosolyogni, hogy a szavaim kevésbé hangozzanak fenyegetőnek. "Mi van, ha nem szuperhős vagyok? Mi van, ha én vagyok a gonosz?"
            Tágra nyíltak a szemei és ajka kissé szétnyílt. "Oh," mondta. Aztán egy másodpercen belül, "Értem."
            Végre meghallott.
            "Tényleg?" kérdeztem, próbáltam elrejteni a gyötrő fájdalmamat.
            "Veszélyes vagy?" tippelt. Lélegzése felgyorsult és a szíve rohant.
            Nem tudtam válaszolni neki. Ez lett volna az utolsó pillanatom vele? El fog rohanni? Szabad elmondanom neki, hogy szeretem, mielőtt elmegy? Vagy az még jobban elijesztené?
            "De nem gonosz," suttogta, rázta a fejét és félelem egyetlen jele sem volt a világos szemeiben. "Nem, nem hiszem, hogy gonosz lennél."
            "Tévedsz," mondtam suttogva.
            Természetesen gonosz voltam. Nem örültem annak, hogy jobbat gondolt rólam, mint amit megérdemlek? Ha jó személy lennék, akkor távol maradtam volna tőle.
            Átnyúltam a kezemmel az asztalon, hogy elérjem a limonádés üvegje kupakját mentségként. Nem rándult vissza a hirtelen közeli kezemtől. Tényleg nem félt tőlem. Még nem.
            Megperdítettem a kupakot, mint egy pörgettyűt, és a lány helyett azt néztem. A gondolataim csomókban voltak.
125.
            Fuss, Bella, fuss. Nem tudtam magam rákényszeríteni, hogy hangosan mondjam ki.
            Hirtelen lábra ugrott. "El fogunk késni," mondta, pont amikor már elkezdtem aggódni, hogy valahogy meghallotta a néma figyelmeztetésem.
            "Én ma nem megyek órára."
            "Miért nem?"
            Mert nem akarlak megölni. "Egészséges olykor ellógni az óráról."
            Vagyis, hogy pontos legyek, egészségesebb az embereknek, ha a vámpírok lógnak olyan napokon, amikor emberi vért öntögetnek. Mr. Banner óráján ma vércsoportot határoznak meg. Alice már ellógta a reggeli óráját.
            "Hát, én megyek," mondta. Ez nem lepett meg. Felelős volt - mindig a helyes dolgot tette.
            Az ellentétem volt.
            "Akkor majd késöbb találkozunk," mondtam, megpróbáltam megint köznapias lenni, és a forgó kupakot bámultam. Ja, és mellesleg imádlak... félelmetes és veszélyes módon.
            Tétovázott, és azt reméltem egy pillanatig, hogy végül itt marad velem. De megszólalt a csengő és elsietett.
            Megvártam, míg elment, aztán elraktam a kupakot a zsebembe, - egy emlék erre a jelentős beszélgetésre - aztán esőben az autómhoz sétáltam.
            Beraktam a kedvenc nyugtató CD-met, - ugyanazt, amit azon a bizonyos első napon hallgattam - csakhogy sokáig nem Debussy dallamát hallottam. Más dallamok futottak át a gondolataimon, töredéke olyan hangzásnak, ami örömet okoz és összezavar. Lehalkítottam a lejátszót, a fejemben lévő zenét hallgattam, és addig játszottam a töredékével, amíg kialakult egy teljes összhanggá. Ösztönösen, az ujjaim a levegőben mozogtak a képzeletbeli zongora billentyűin.
            Az új szerzemény jól fejlődött, amíg a figyelmem fel nem hívta egy gondolatbeli aggodalom hulláma.
            A gyötrelem felé néztem.
            Meg fog halni? Mit csináljak? pánikolt Mike.
            Száz méterrel arrébb, Mike Newton leeresztette Bella erőtlen testét a járdára. Érzéketlenül lepottyant a vizes betonra csukott szemekkel és hullasápadt bőrrel.
            Majdnem elvittem az autóm ajtóját.
126.
            "Bella!" kiáltottam.
            Nem volt semmilyen változás az élettelen arcán, amikor a nevét ordítottam.
            Az egész testem hidegebb lett, mint a jég.
            Tisztában voltam Mike felbosszantott meglepetésével, ahogyan vadul átvizsgáltam a gondolatait. Csak az irántam érzett dühre gondolt, szóval nem tudtam meg, hogy mi van Bellával. Ha valamit is ártott neki, akkor meg fogom őt semmisíteni.
            "Mi a baj - megsérült?" követeltem, próbáltam összpontosítani a gondolataira. Őrjítő volt, hogy emberi sebességgel kellett járnom. Nem kellett volna felhívnom a figyelmet a közeledésemre.
            Aztán meghallottam a szívverését és az egyenletes légzését. Ahogyan figyeltem, még szorosabban szorította össze a szemeit. Ez csillapította kicsit a pánikomat.
            Egy pislákoló emléket láttam Mike fejében, képek foltjait a biológia teremből. Bella feje az asztalunkon, világos bőre zölddé vált. Piros cseppek a fehér kártyákon...
            Vércsoport-meghatározás.
            Megálltam ott, ahol voltam, visszatartva a lélegzetemet. Az illata az egy dolog volt, de a vére ömlése az teljesen más.
            "Azt hiszem elájult," mondta Mike, nyugtalan volt és mérges ugyanakkor. "Nem tudom mi történt, meg sem szúrta az ujját."
            Megkönnyebbülés sodródott át rajtam, és újra lélegeztem a levegőt ízlelve. Ah, éreztem az apró folyást Mike Newton szúrt sebéből. Valamikor ez talán vonzott volna.
            Letérdeltem mellé, amíg Mike mellettem álldogált, haragudott a beavatkozásom miatt.
            "Bella. Hallasz engem?"
            "Nem," siránkozott. "Tűnj innen!"
            A megkönnyebbülés annyira átható volt, hogy felnevettem. Rendben volt.
            "A gyengélkedőbe kell kísérnem," mondta Mike. "De nem akart továbbjönni."
            "Elviszem őt. Visszamehetsz órára," mondtam elutasító hangon.
            Mike összeszorította a fogait. "Nem. Nekem kell megtennem."
            Nem fogok csak úgy itt időzni és vitatkozni a nyomorulttal.
            Izgatottan és rémülten, félig hálásan és félig bosszantva a kínos helyzettől, ami az érintést szükségessé tette, gyengéden felemeltem Bellát a járdáról és tartottam őt
 
127.
a karjaimban, csakis a ruháihoz értem, és testeink között annyi távolságot tartottam amennyi csak lehetséges volt. Még ugyanaz a mozdulat alatt sietve kiléptem, hogy biztonságba vigyem - más szóval, hogy távolabb vigyem magamtól.
            Szemei hirtelen kinyíltak, elképedve.
            "Tegyél le," prancsolta gyenge hangon - zavarban megint, tippeltem az arckifejezéséből. Nem szerette kimutatni a gyengeségét.
            Alig hallottam Mike tiltakozása kiáltásait mögöttünk.
            "Szörnyen nézel ki," mondtam neki, és vigyorogtam, mert semmi baja sem volt, a könnyelműség és gyenge gyomron kívül.
            "Tegyél vissza a járdára," mondta. Az ajkai fehérek voltak.
            "Szóval elájulsz a vér láttán?" Lehetséges, hogy még ironikusabbá válljon a helyzet?
            Becsukta a szemeit és összeszorította az ajkát.
            "És még csak nem is a saját véred," tettem hozzá, a mosolyomat szélesítve.
            Az irodához értünk. Az ajtó három centire ki volt támasztva, és elrúgtam az utamból.
            Ms. Cope riadtan felugrott. "Ó, istenem!" kapkodott levegőért, ahogyan megvizsgálta a szürke lányt a karjaimban.
            "Elájult biológián," magyaráztam, mielőtt a képzelőereje elszabadult volna.
            Ms. Cope odasietett, hogy kinyissa a gyengélkedő ajtaját. Bella szemei újra nyitva voltak, figyelték őt. Hallottam az idősödő ápolónő belső megdöbbenését, ahogy óvatosan lefektettem a lányt az egyetlen elnyűtt fekhelyre. Amint Bella kikerült a karjaim közül, a szoba szélességének távolságát helyeztem magunk közé. Túl izgatott voltam, túl mohó, az izmaim megfeszültek és a méreg áradt. Annyira meleg volt és illatos.
            "Csak egy kicsit bágyadt," biztosítottam Mrs. Hammondot. "Vércsoport-meghatározás van biológián."
            Bólintott, most már értette. "Mindig van legalább egy."
            Elnyomtam egy nevetést. Számíthatnak Bellára, hogy ő lesz az az egy.
            "Csak feküdj le egy percre, drágám," mondta Mrs. Hammond. "Majd elmúlik."
            "Tudom," mondta Bella.
            "Gyakran történik meg veled?" kérdezte nővér.
128.
            "Néha," ismerte be Bella.
             Megpróbáltam a nevetésemet köhögéssel palástolni.
            Ez az ápoló figyelmébe hozott engem. "Te már visszamehetsz az órára," mondta.
            Közvetlenül a szemébe néztem, és kifogástalan magabiztossággal hazudtam neki. "Vele kell maradnom."
            Hmm. Vajon tényleg.... hát jó. Mrs. Hammond bólintott.
            Ez kiválóan működött rajta. Miért kell Bellának ennyire bonyolultnak lennie?
            "Szerzek valami jeget a homlokodra, kedves," mondta az ápoló, kissé kényelmetlenül érezte magát a szemembe nézéstől - ahogyan az embereknek kellene - és elhagyta a szobát.
            "Igazad volt," nyögte Bella, és becsukta a szemeit.
            Mire értette? A legrosszabbra következtettem; elfogadta a figyelmeztetéseimet.
            "Általában igazam van," mondtam, és megpróbáltam élvezetet tartani a hangomban, mert túl fanyarnak hangzott. "De ezúttal miben is?"
            "Lógni egészséges," sóhajtott.
            Ah, megkönnyebbülés megint.
            Aztán csendben volt. Csak lassan lélegzett ki és be. Az ajkai elkezdtek rózsaszínné válni. A szája kissé egyensúlytalan volt, az alsó ajka kicsit túl telt volt a felsőhöz képest. A szájára bámulástól szokatlanul éreztem magam. Azt akartam volna, hogy közelebb mehessek hozzá, ami nem volt jó ötlet.
            "Egy percre megijesztettél ám," mondtam - hogy újraindítsam a beszélgetést, mert hallani akartam a hangját megint. "Azt hittem Netwon a holttestedet vonszolja, hogy eltemessen az erdőben."
            "Ha ha," mondta.
            "Komolyan - láttam már hullát jobb színben." Ez éppenséggel igaz volt. "Aggódtam, hogy talán meg kell bosszulnom a gyilkosságodat." És ezt meg is tettem volna.
            "Szegény Mike," sóhajtott. "Lefogadom, hogy dühös."