Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. vége/7. fejezet

 Mrs. Hammond ráncos kezei odaremegtek a lányhoz, mintha vissza akarta volna őt nyomni, de pont akkor nyitott be Ms. Cope az iroda felől és bedugta a fejét. A megjelenésével együtt jött a friss vér illata, de csak kis fuvallata a rossz szagnak.

            Láthatatlanul az irodában Ms. Cope mögött Mike Newton még mindig nagyon mérges volt, és azt kívánta, hogy a nehéz fiú, akit most vonszolt a lány legyen, aki itt volt velem.
            "Van még egy," mondta Ms. Cope.
            Bella gyorsan leugrott a kiságyról, lelkesen el a reflektorfény alól.
            "Tessék," mondta, és visszanyújtotta a borogatást Mrs. Hammondnak. "Nincs már szükségem rá."
            Mike morgott, miközben belökte Lee Stevenst az ajtón keresztül. A vér még mindig csöpögött Lee kezéről, amelyiket az arcához tartotta, szivárgott a csuklója felé.
            "Ó, ne!" Ez volt az intés, hogy menjek - és Bellának szintén, úgy tűnt. "Menj ki az irodába, Bella!"
            Zavarodott szemekkel nézett rám.
            "Bízz bennem - menj!"
 
 
130.
            Megpördült, elkapta az ajtót, mielőtt becsapódott volna, és kisietett az irodába. Pár centivel mögötte követtem őt. A szálló haja gyengén megérintette a kezem...
            Megfordult, hogy rám nézzen, még mindig tágra nyílt szemekkel.
            "Nahát, te hallgattál rám!" Ez volt az első eset.
            Kicsi orát összeráncolta. "Megéreztem a vér szagát."
            Üresen bámultam rá a meglepetéstől. "Az emberek nem érzik a vért."
            "Hát, én igen - ez az, amitől rosszul vagyok. Olyan szaga van, mint a rozsdának... és a sónak."
            Az arcom befagyott, még mindig bámultam.
            Ember ő egyáltalán? Úgy nézett ki. És olyan puha volt, mint az emberek. És olyan szaga volt, mint az embereknek - vagyis, tulajdonképpen jobb. Emberként viselkedett... majdnem. De nem úgy gondolkodott és nem úgy reagált, mint az emberek.
            De mégis, milyen más választási lehetőség volt?
            "Mi van?" követelte.
            "Semmi."
            Mike Newton zavart meg akkor, bosszús és robbanékony gondolatokkal lépett be az irodába.
            "Már jobban nézel ki," mondta neki udvariatlanul.
            A kezem megrándult, meg akartam tanítani a jó modorra. Figyelnem kell magamra, vagy az lesz a vége, hogy tényleg megölöm ezt az ellenszenves fiút.
            "Csak tartsd a kezed a zsebedben," mondta. Egy ijesztő másodpercre azt gondoltam, hogy hozzám beszélt.
            "Már nem vérzik," válaszolt mogorván. "Visszajösz órára?"
            "Viccelsz? Rögtön megfordulhatnék és jöhetnék is vissza."
            Ez nagyon jó volt. Arra gondoltam, hogy egy egész vele töltött órát elszalasztok, és most helyette ráadás időt kaptam. Kapzsinak éreztem magam, mint egy fösvény, aki kincsként tart minden percet.
            "Aha, gondolom tényleg..." motyogta Mike. "Szóval jössz a hétvégén? A partra?"
            Á, terveik voltak. A düh egy helybe fagyasztott. Bár csoportos kirándulás volt. Láttam már erről valamit a többi diák fejében. Szóval nem csak kettesben mennek. Még mindig felháborodott voltam. Mozdulatlanul a pult felé hajoltam, megpróbáltam tűrtőztetni magam.
131.
            "Persze, mondtam, hogy megyek," ígérte meg neki.
            Szóval neki is igent mondott. A féltékenység égett, fájdalmasabban, mint a szomjúság.
            Nem, ez csak egy csoportos kirándulás, győzködtem magam. Csak egy napot tölt a barátaival. Semmi több.
            "Az apum boltjánál találkozunk tízkor." És a Cullen nincs meghívva.
            "Ott leszek," mondta.
            "Akkor találkozunk tornán."
            "Szia," felelt.
            Elcsoszogott órára, gondolatai haragal teli. Mit lát ebben az őrültben? Bizonyára gazdag, azt hiszem. A csajok azt gondolják róla, hogy dögös, de én ezt nem látom. Túl... túl tökéletes. Fogadni merek, hogy az apjuk plasztikai műtétekkel kísérletezik rajtuk. Azért olyan fehérek és szépek. Ez nem természetes. És valahogy olyan... ijesztően néz ki. Néha, amikor rám bámul, esküdni mernék, hogy arra gondol, hogy meg akar ölni... Őrült...
            Mike nem volt teljesen figyelmetlen.
            "Torna," ismételte Bella halkan egy nyögés kíséretében.
            Ránéztem, és láttam, hogy megint szomorú valami miatt. Nem voltam biztos, hogy miért, de világos volt, hogy nem akart bemenni következő órára Mike-kal, és díjaztam ezt a tervet.
            Odamentem mellé, odahajoltam közel az arcához, éreztem a bőre melegét sugározni az ajkaim felé. Nem mertem levegőt venni.
            "Ezt el tudom intézni," mondtam. "Menj, ülj le és tűnj sápadnak!"
            Úgy tett, ahogyan kértem, beleült az egyik összecsukható székbe és fejét hátrahajtotta a falhoz, amíg mögöttem Ms. Cope kijött a hátsó szobából és az pultjához ment. A csukott szemeivel, Bella úgy tűnt, mintha megint elájult volna. Az eredeti színe még nem jött vissza.
            A titkárnőhöz fordultam. Remélhetőleg Bella figyelni fog erre, gondoltam cinikusan. Így kell egy embernek reagálnia.
            "Ms. Cope?" kérdeztem, a meggyőző hangomat használva megint.
            Szempillái megrebegtek, és a szívverése felgyorsult. Túl fiatal, tűrtőztesd magad! "Igen?"
 
 
 
132.
            Ez érdekesnek találtam. Amikor Shelly Cope szívverése felgyorsult, az azért volt, mert vonzónak talált, és nem azért, mert félt volna. Ehhez hozzászoktam a emberi nők körében... mégis, ezt a magyarázatot még nem vettem figyelembe Bella rohanó szívverése esetében.
            Eléggé tetszett ez nekem. Valójában, túlságosan is. Mosolyogtam, és Mrs. Cope légzése hangosabbá vált.
            "Bella következő órája torna lenne, de nem hiszem, hogy elég jól érzi magát hozzá. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy most hazavinném. Nem tudná őt igazolni az óráról?" Mélytelen szemeibe néztem, és jól szórakoztam, hogy ez milyen pusztítást végzett a gondolatmenetében. Lehetséges, hogy Bella...?
            Mrs. Copenak jó nagyot kellett nyelnie mielőtt válaszolt. "Neked is kell igazolás, Edward?"
            "Nem, Mrs. Goff-fal lesz órám, ő nem fogja kifogásolni."
            Már nem szenteltem rá figyelmet. Ezt az új lehetőséget vizsgáltam.
            Hmm. Szeretném azt hinni, hogy Bella vonzónak tart, mint a többi ember, de mikor volt már Bellának ugyanolyan reakciója, mint a többieknek? Nem kellene ilyen reményeket ébresztenem magamban.
            "Rendben, minden el van intézve. Érezd magad jobban, Bella!"
            Bella betegesen bólintott - eltúlozva kicsit.
            "Tudsz járni, vagy akarod, hogy újra cipeljelek?" kérdeztem, szórakozottan a gyenge színészi teljesítményén. Tudtam, hogy menni fog akarni - nem akart gyengének tűnni.
            "Megyek," mondta.
            Megint igazam volt. Azt hiszem kezdek belejönni.
            Felkelt, tétovázott egy pillanatig, mintha ellenőrizni akarta volna az egyensúlyát. Megfogtam az ajtót, és kisétáltunk az esőbe.
            Figyeltem őt, ahogy csukott szemmel, kis mosollyal az ajkain felemelte arcát az enyhe esőhöz. Mire gondol? Valami nem stimmelt ezzel a cselekedettel, és hirtelen rájöttem, hogy miért volt ez a póz szokatlan számomra. A normális emberi lányok nem emelnék így fel a fejüket a szitáló eső felé; a normális emberi lányok sminket hordtak, még ezen az esős helyen is.
            Bella soha nem volt kifestve, nem mintha kellett volna neki. A kozmetikai ipar billió dollárt szerez évente olyan nőktől, akik ilyen bőrt szeretnének, mint az övé.
 
133.
            "Köszi," mondta most rám mosolyogva. "A torna kihagyásáért megéri rosszul lenni."
            Végignéztem az iskola területén azon tűnődve, hogyan hosszabbíthatnám meg a vele töltött időt. "Szívesen, bármikor," válaszoltam.
            "Akkor jösz te is? Úgy értem, most szombaton." Bizakodónak hangzott.
            Ah, a reménye nyugtató volt. Azt akarta, hogy én legyek vele, nem Mike Newton. És igent akartam volna mondani. De sok dolog volt, amit fontolóra kellett venni. Előszöris, a nap sütni fog most szombaton...
            "Hova is mentek pontosan?" próbáltam a hangomat hanyagnak tartani, mintha nem sokat számítana a dolog. Bár Mike partot mondott. Nincs sok esély a napsütés elkerülésére egy tengerparton.
            "La Push, a First Beach-re."
            A fenébe! Hát, akkor ez lehetetlen.
            Különben is, Emmettet felbosszantanám, ha lemondanám a közös tervünket.
            Lepillantottam rá, kényszeredetten mosolyogva. "Nem igazán hiszem, hogy meg vagyok hívva."
            Sóhajtott, már le is mondott róla. "Éppen most hívtalak meg."
            "Jobb lenne, ha szegény Mike-ot nem helyeznénk már nagyobb nyomás alá ezen a héten. Nem akarjuk, hogy hirtelen kettéroppanjon." Arra gondoltam, hogy saját magam roppantom ketté szegény Mike-ot, és nagyon élveztem ezt a gondolatbeli képet.
            "Kit érdekel Mike?" mondta elutasítóan megint. Szélesen mosolyogtam.
            Aztán elindult tőlem egy másik irányba.
            A tettem meggondolása nélkül, utána nyúltam és elkaptam hátulról az esőkabátját. A megrántástól megállt.
            "Mit gondolsz hova mész?" majdnem mérges voltam, amiért el akart hagyni. Nem töltöttem vele elég időt. Nem mehet el, még nem.
            "Haza," mondta. Összezavarodott, mert nem tudta, hogy miért hozott ki ez a sodromból.
            "Nem hallottad, hogy megígértem, biztonságban hazaviszlek? Azt hiszed megengedem, hogy ilyen állapotban vezess?" Tudtam, hogy ez nem fog neki tetszeni - mármint a célzásom a gyengeségére. De amúgy is gyakorolnom kell a seattle-i kirándulásra. Meg kell tudnom, hogy kezelni tudom-e a közelségét egy zárt térben. Ez úgyis egy rövidebb út.
 
134.
            "Milyen állapot?" követelte. "És mi lesz a kocsimmal?"
            "Majd elvitetem Alice-szel iskola után." Óvatosan húztam visszafele az autómhoz, mert mostmár tudtam, hogy előre menni nehezére fog esni.
            "Eressz el!" mondta oldalra fordulva, és majdnem megbotlott. Kinyújtottam egyik kezem, hogy elkapjam, de felegyenesedett, mielőtt ez szükséges lett volna. Nem szabadna ürügyeket keresnem, hogy megérinthessem. Ez elindította bennem a Ms. Cope reakciójáról való gondolatmenetet, de elraktam késöbbre. Túl sok mindent fontolóra kell venni azon a téren.
            Elengedtem őt az autó mellett, és nekiesett az ajtónak. Még óvatosabbnak kell lennem, és számításba kell vennem a sajnálatra méltó egyensúlyérzékét...
            "Olyan erőszakos vagy!"
            "Nyitva van."
            Beszálltam az én felemről és beindítottam a motort. Mereven tartotta a testét, még mindig kint, pedig az eső felerősödött, és tudtam, hogy nem szereti a hideget és a nedvességet. A víz átázott a sűrű haján, és majdnem feketévé sötétítette.
            "Teljesen képes vagyok arra, hogy hazavigyem magam!"
            Perszehogy az volt - csakhogy én nem voltam képes elengedni őt.
            Lehúztam az ő felén lévő ablakot, és felé hajoltam. "Szállj be, Bella!"
            Szemei összeszűkültek, és azt hiszem azon tanakodott, vajon megpróbáljon-e futni.
            "Úgyis visszarángatnálak," ígértem, és kiélveztem a bosszúságot az arcán, amikor rájött, hogy komolyan gondolom.
            Állát makacsan felfelé tartva kinyitotta az ajtót és bemászott. A hajából csöpögött a víz a bőrre, és a cipője nyikorgott, ahogy a másikhoz ért.
            "Ez teljesen szükségtelen," mondta hűvösen. Azt hiszem a sértődés alatt szégyent véltem felfedezni.
            Csak bekapcsoltam a fűtést, hogy ne érezze magát kényelmetlenül, és beállítottam, hogy a zene finom háttérhang szinten legyen. A kijárat felé vezettem, szemem sarkából őt figyelve. Alsó ajka makacsan kiugrott. Azt bámultam, közben megvizsgáltam hogy hogyan éreztem magam ettől... aztán eszembe jutott a titkárnő reakciója megint...
            Hirtelen a lejátszó felé nézett és tágra nyílt szemmel elmosolyodott. "Clair de Lune?" kérdezte.
 
135.
            Klasszikus rajongó? "Ismered Debussyt?"
            "Nem nagyon," mondta. "Az anyám rengeteg klasszikus zenét hallgat odahaza - de én csak a kedvenceimet ismerem."
            "Nekem is ez az egyik kedvencem." Az esőt bámultam, és fontolóra vettem ezt. Tulajdonképpen van egy dolog, ami közös bennünk. Már azt kezdtem hinni, hogy mindenben ellentétek vagyunk.
            Nyugodtabbnak tűnt most, hogy az esőt bámulta, mint én, gyanútlan szemekkel. Kihasználtam a pillanatnyi szórakozását, hogy kísérletezzek a légzéssel.
            Óvatosan belélegeztem az orromon keresztül.
            Hatásos.
            Szorosabban ragadtam meg a kormányt. Az eső jobb illatúvá tette. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Ostobán, hirtelen elképzeltem, hogy milyen íze lenne.
            Megpróbáltam nyelni a torkomban lévő égetés ellenére, és valami másra gondolni.
            "Milyen az édesanyád?" kérdeztem elterelés képpen.
            Bella elmosolyodott. "Nagyon hasonlít rám, de ő csinosabb."
            Ezt kétlem.
            "Túl sok Charlie van bennem," folytatta. "Jobban kedveli a társaságot, mint én, és ő sokkal bátrabb."
            Ezt is kétlem.
            "Felelőtlen meg kissé szeszélyes, és nagyon kiszámíthatatlanul főz. Ő a legjobb barátnőm." A hangja búskomorrá vált, a homloka összeráncolódott.
            Megint úgy hangzott, mint egy szülő, nem pedig gyerek.
            Megálltam a háza előtt, már későn eltűnődtem, vajon tudhatnám-e, hogy hol lakik. Nem, ez nem lenne gyanús egy ilyen kis városban, ráadásul az apja egy közismert alak...
            "Hány éves vagy, Bella?" Öregebbnek kell lennie a kortársaitől. Talán későn kezdte az iskolát, vagy megbukott... bár ez nem volt valószínű.
            "Tizenhét," válaszolt.
            "Nem tűnsz tizenhétnek."
            Nevetett.
            "Mi az?"
 
136.
            "Anyu mindig azt mondja, hogy harmincöt évesnek születtem, és minden évvel egyre középkorúbbá válok." Megint nevetett, aztán sóhajtott. "Hát, kell, hogy legyen egy felnőtt a házban."
            Ez tisztázott egypár dolgot. Már értettem... a felelőtlen anyja segített megmagyarázni Bella érettségét. Hamar fel kellett nőnie, hogy ő viselhesse a gondját. Ezért nem szerette, ha valaki az ő gondját viselte - úgy érezte, hogy ez az ő dolga.
            "Te sem nézel ki harmadéves középiskolásnak," mondta, és kihúzott az ábrándozásomból.
            Grimaszt vágtam. Mindent, amit megértettem benne, ő túl sok mindent vett észre viszonzásul. Témát változtattam.
            "Szóval, miért ment az édesanyád Philhez?"
            Tétovázott egy percig, mielőtt válaszolt. "Az anyám... nagyon fiatalos a korához képest. Azt hiszem Phil még fiatalabbá teszi. Mindenesetre, odavan érte." Megrázta a fejét engedékenyen.
            "És ezt te jóváhagyod?" tűnődtem ezen.
            "Számít ez valamit?" kérdezte. "Azt akarom, hogy boldog legyen... és ő Philt akarja."
            A megjegyzése önzetlensége megdöbbentett volna, csakhogy ez nagyon jól beleillett abba, amit már megtudtam a jelleméről.
            "Ez nagyon nagylelkű... kíváncsi lennék..."
            "Mire?"
            "Vajon ő is viszonozná nagylekűségedet? Akárkit választasz is?"
            Ez egy buta kérdés volt, és nem tudtam a hangom lezsernek tartani, ahogyan megkérdeztem. Milyen hülyeség egyáltalán fontolóra venni, hogy valaki engem hagyjon jóvá a lánya számára. Milyen hülyeség egyáltalán a gondolat, hogy Bella engem választana.
            "Én-én azt hiszem," dadogta, valamilyen reakció a pillantásomra. Félelem... vagy vonzódás?
            "De elvégre ő a szülő. Az egy kicsit mást," fejezte be.
            Kényszeredetten mosolyogtam. "Akkor ne legyen túl félelmetes az illető, igaz?"
            Rám vigyorgott. "Mit értesz félelmetes alatt? Többszörös piercing és nagy méretű tetoválások?"
 
137.
            "Ez is egy meghatározás, feltételezem." Egy nagyon veszélytelen meghatározás a véleményem szerint.
            "Mi a te meghatározásod?"
            Mindig a legrosszabb kérdéseket kérdezte. Vagy éppen a legjobb kérdéseket, talán. Olyanokat, amit semmi esetre sem akarok megválaszolni.
            "Szerinted én tudnék félelmetes lenni?" kérdeztem, megpróbáltam kicsit mosolyogni.
            Átgondolta, mielőtt komoly hangon válaszolt. "Hmm... Szerintem tudnál, ha akarnál."
            Én is komoly voltam. "Most félsz tőlem?"
            Rögtön válaszolt, ezt nem gondolta át. "Nem."
            Könnyebben mosolyogtam mostmár. Nem hiszem, hogy egészen igazat mondott, de azt sem, hogy komolyan hazudott. Eléggé félt, hogy el akarjon menni, legalábbis. Kíváncsi voltam, hogyan érezné magát, ha megmondanám neki, hogy egy vámpírral tárgyal erről. Belsőleg megrázkódtam az elképzelt reakcióján.
            "Szóval, mostmár te is mondasz valamit a családodról? Muszáj, hogy az sokkal érdekesebb történet legyen, mint az enyém."
            Egy sokkal félelmetesebb, legalábbis.
            "Mit szeretnél tudni?" kérdeztem elővigyázatosan.
            "A Cullenék örökbe fogadtak téged?"
            "Igen."
            Habozott, aztán halkan szólalt meg. "Mi történt a szüleiddel?"
            Ez nem volt olyan nehéz; még csak nem is kellett hazudnom neki. "Már nagyon régen meghaltak."
            "Sajnálom," motyogta, világosan aggódott, hogy megbántott.
            Ő aggódott miattam.
            "Nem emlékszem rájuk olyan tisztán," biztosítottam őt. "Carlisle és Esme a szüleim már jó ideje."
            "És szereted őket," következtette.
            Mosolyogtam. "Igen. Nem tudok elképzelni két jobb embert."
            "Nagyon szerencsés vagy."
            "Tudom." Ebben az egyetlen esetben, a szüleim esetében, a szerencsémet nem lehet megcáfolni.
138.
            "És a testvéreid?"
            Ha megengedtem volna, hogy több részletre törekedjen, akkor hazudnom kellett volna neki. Az órára pillantottam, lelombozódtam, hogy a vele töltött időm lejárt.
            "A testvéreim, meg Jasper és Rosalie, ami azt illeti, eléggé mérgesek lesznek, ha az esőben kell állniuk rám várakozva."
            "Oh, bocsánat, azt hiszem mennem kell."
            Nem mozdult. Ő sem akarta, hogy az időnk lejárjon. Ez nekem nagyon, nagyon tetszett.
            "És te talán vissza szeretnéd kapni a furgonodat, mielőtt Swan rendőrfőnök hazaér, hogy ne kelljen elmesélned a biológiás esetet." Vigyorogtam az emléken, hogyan szégyenkezett a karjaimban.
            "Biztos vagyok benne, hogy már hallotta. Nincsenek titkok Forksban." A város nevét világos utálattal ejtette ki.
            Nevettem a szavain. Csakugyan semmi titok. "Mulass jól a parton!" Vetettem egy pillantást a szakadó esőre, tudtam, hogy nem fog kitartani, és azt kívántam, most jobban, mint bármikor, hogy bárcsak kitartana. "Jó időjárás a napozásra." Hát, szombaton az lesz. Élvezni fogja.
            "Nem találkozunk holnap?"
            A hangjában lévő aggodalom örömet okozott nekem.
            "Nem. Emmett és én korán kezdjük a hétvégét." Dühös voltam magamra most, hogy programot terveztem. Lemondhatnám őket... de ennél a pontnál nincs olyan, hogy túlzott vadászás, és a családom eléggé aggódni fog a viselkedésem miatt anélkül is, hogy feltárnám nekik, mennyire megszállott kezdek lenni.
            "Mit fogtok csinálni?" kérdezte, nem hangzott boldognak a kijelentésem miatt.
            Ez jó.
            "Túrázni megyünk a Kecskeszikla-vadrezervátumba, délre Rainiertől." Emmett lelkes volt a medve szezon miatt.
            "Oh, hát, jó szórakozást," mondta közönyösen. A lelkesedés hiánya újra örömet okozott nekem.
            Ahogyan őt néztem, kezdtem gyötrődni már a gondolattól, hogy ideiglenes viszlát-ot kell mondanom. Annyira gyenge és törékeny. Vakmerőnek tűnt, hogy ne tartsam szemmel,
 
139.
amikor bármi történhet vele. És mégis, a legrosszabb dolog, ami vele történthet az abból eredne, hogy velem van.
            "Tennél értem valamit ezen a hétvégén?" kérdeztem komolyan.
            Bólintott, tágra nyílt szemekkel és összezavarodva az intenzitásom miatt.
            Csak könnyedén.
            "Ne sértődj meg, de olyan embernek tűnsz, aki csak úgy vonzza a baleseteket, mint egy mágnes. Szóval... próbálj meg nem beleesni az óceánba vagy elgázoltatni magad vagy bármi, rendben?"
            Bánatosan mosolyogtam rá, azt remélve, hogy nem látja a szomorúságot a szememben. Mennyire kívántam azt, hogy ne legyen jobb helyzetben távol tőlem, mindegy, hogy mi történhet ott vele.
            Fuss, Bella, fuss. Túlságosan szeretlek, a te életed végéig, vagy az enyémig.
            Megsértődött a bosszantáson. Mérgesen rám bámult. ?Meglátom, mit tehetek ez érdekében,? csattant fel, kiugrott az esőbe és a tőle telhető legnagyobb erővel csapta be az ajtót maga mögött.
            Mint egy dühös kiscica, aki azt hiszi, hogy egy tigris.
            Behajlítottam az ujjaimat a kulcs körül, amit éppen kivettem a kabátja zsebéből, és mosolyogtam, ahogy elhajtottam.
140.
7. Dallam
 
 
Várnom kellett, mikor visszaértem az iskolába. Az utolsó órának még nem volt vége. Ez jó volt, voltak dolgok, amikről gondolkodnom kellett, és szükségem volt az egyedüllétre.
            Az illata az autóban maradt. Az ablakokat csukva tartottam, hagytam, hogy ostromoljon, megpróbáltam hozzászokni az érzéshez, hogy szándékosan lángol a torkom.
            Vonzódás.
            Ezt kérdéses volt megfontolni. Annyi féle oldala van, és annyi különböző jelentése és szintje. Nem ugyanaz a dolog, mint a szerelem, de kibogozhatatlanul kapcsolódik hozzá.
            Fogalmam sem volt róla, hogy Bella vonzódik-e hozzám. (A belső némasága még továbbra is egyre bosszantóbbá válik, amíg meg nem őrülök? Vagy van egy határa, amit majd végül elérek?)
            Megpróbáltam a fizikai válaszait a többiekéhez hasonlítani, mint például a titkárnőéhez és Jessica Stanley-éhez, de a hasonlóság nem volt meggyőző. A hasonló jegyek - változás a szívverés és légzés mértékében - egyszerűen jelenthetik a félelmet, sokkot vagy szorongást ugyanúgy, mint az érdeklődést. Valószínűtlennek tűnt, hogy Bella hasonló fajta gondolatokkal foglalkozik, mint amilyenekkel Jessica Stanley szokott korábban. Elvégre, Bella nagyon jól tudta, hogy valami nincs rendben velem, még akkor is, ha nem tudta, hogy mi is az pontosan. Megérintette a jeges bőröm, aztán elrántotta a kezét a hidegtől.
            És mégis... eszembe jutottak azok a fantáziák, amiket régen megvetettem, de most Bellával jutottak eszembe Jessica helyén...
            Gyorsabban szedtem a levegőt, a tűz karmolászta fel és le a torkomat.
            Mi van, ha Bella lett volna az, aki elképzeli, hogy karjaimmal a törékeny teste körül átölelem? Hogy érzi, ahogyan szorosan a mellkasomhoz húzom aztán kezem az álla alá helyezem? Hogy eltűröm a haja függönyét az elpiruló arcából? Hogy végighúzom ujjaimmal a telt ajka körvonalát? Hogy közelebb hajolok az arcához, ahol érezhetem a lehelete melegét a számon? Még mindig egyre közelebb hajolok...
            Aztán meghátráltam az álmodozástól, mert tudtam, amit akkor is tudtam, mikor Jessica képzelte el ezeket a dolgokat, hogy mi történne, ha annyira közel kerülnék hozzá.
 
141.
            A vonzódás lehetetlen dilemma volt, mert én már a legrosszabb módon vonzódtam hozzá.
            Akartam én, hogy Bella vonzódjon hozzám, mint nő a férfihoz?
            Ez helytelen kérdés volt. A helyes kérdés az, hogy szabadna-e akarnom, hogy Bella vonzódjon hozzám ilyen módon, és a válasz nem. Mert én nem emberi férfi vagyok, és ez nem korrekt őrá nézve.