Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. folyt.

 142.

            Ha! Megleptelek. Ez az első alkalom, gondolta Emmett, ahogy becsusszant az ülésre. "Fogadni merek, Mrs. Goff azt hiszi, hogy drogozol, annyira kiszámíthatatlan vagy az utóbbi időben. Hol voltál ma?"
            "Hát én... jótetteket vittem véghez."
            Hö?
            Kuncogtam. "Beteggel törődtem, meg ilyesmi."
            Ez még jobban összezavarta, de aztán levegőt vett, és megérezte az illatot az autóban.
            "Ó. Megint a lány?"
            Grimaszt vágtam.
            Ez egyre furcsább.
            "Nekem mondod?" motyogtam.
            Aztán újra levegőt vett. "Hmm, jó kis illata van, mi?"
            Morgás törte meg az ajkaimat, egy automatikus válasz, mielőtt még teljesen felfogtam volna a szavai értelmét.
            "Nyugi tesó, csak mondom."
            Akkor érkeztek meg a többiek. Rosalie rögtön észre vette az illatot, és mérgesen felém pillantot, még mindig nem tette túl magát a bosszúságon. Azon tűnődtem, vajon mi volt a gondja, de minden, amit tőle hallottam, csak sértegetés volt.
            Nem tetszett nekem Jasper reakciója sem. Mint Emmett, ő is észrevette Bella vonzerejét. Nem mintha az illat ezred rész annyira vonzotta volna őket, mint engem. Mégis dühös voltam, hogy édesnek találták. Jaspernek szegény önuralma volt...
            Alice odaszökkent az autóm oldalához, és nyújtva tartotta a kezét Bella kocsikulcsáért.
            "Csak azt láttam, hogy mi lesz," mondta határozatlanul - szokása szerint. "Neked kell megmondanod a miérteket."
            "Ez nem azt jelenti, hogy-"
            "Tudom, tudom. Várok. Már nem tart sokáig."
            Sóhajtottam, és odaadtam neki a kulcsot.
            Követtem őt Bella házáig. Az eső úgy zuhogott, mint millió kis kalapács olyan hangosan, hogy talán Bella emberi fülei nem lesznek képesek meghallani a kocsija motorjának a dörgését. Figyeltem az ablakát, de nem jött, hogy kinézzen rajta. Talán nem volt ott. Nem voltak gondolatok, amiket hallhattam volna.
143.
            Szomorúvá tett, hogy nem hallottam eleget, hogy meggyőződjek róla - hogy megbizonyosodjak, hogy boldog, vagy biztonságban van-e legalább.
            Alice bemászott hátra, és elszáguldottunk haza. Az utak üresek voltak, szóval csak pár percig tartott. Betódultunk a házba, és különböző hobbijainkkal kezdtünk foglalkozni.
            Emmett és Jasper egy bonyolult sakkjáték közepén tartottak, nyolc összerakott sakktáblát - kiterítve a hátsó üvegfallal párhuzamosan - és a saját komplikált játékszabályokat használtak. Nem engedték, hogy játszak; többé csak Alice játszana velem.
            Alice a számítógépéhez ment egy sarokkal arréb, és hallhattam, hogy a monitorok felénekelnek életre kelésükkor. Alice egy divatterven dolgozott Rosalie ruhatára számára, de Rosalie ma nem csatlakozott hozzá, hogy mögötte álljon, és utasítsa a szabást és a színeket, ahogy Alice keze végigsiklott az érzékeny érintőképernyőkön (Carlisle és én megbütyköltük a rendszert kicsit, mivel az érintőképernyők többsége hőmérsékletre reagál). Ehelyett ma Rosalie elterpeszkedett mogorván a kanapén, és elkezdett csatornákat váltogatni a laposképernyős tévén, másodpercenként huszat, megállás nélkül. Hallottam, hogy megpróbálja eldönteni, vajon kimenjen-e a garázsba felhangolni a BMW-jét, vagy ne.
Esme az emeleten volt, új kék foltnyomok fölött zümmögött.
            Alice egy pillanaton belül kihajolt a fal mögül és elkezdte hangosan kibeszélni Emmett következő lépéseit - Emmett a padlón ült, háttal neki - Jaspernek, aki arckifejezése nagyon zavartalan volt, mert elvágta Emmett kedvenc lovának az útját.
            És én, olyan hosszú idő után először, hogy már szégyent éreztem, odamentem és leültem a tökéletes szárnyas zongorához, ami a bejárattól nem messze volt elhelyezve.
            Végigfuttattam kezem a skálán, tesztelve a hangot. A hangolás még mindig hibátlan volt.
            Az emeleten, Esme megszakította, amit csinált, és oldalra hajtotta a fejét.
            Elkezdtem a dallam első sorát, ami ma az autóban beajánlotta magát nekem, és elégedett voltam, hogy még jobban hangzott, mint ahogy elképzeltem.
            Edward újra játszik, gondolta Esme vidáman, és elmosolyodott. Felállt az asztaltól, és némán a lépcsők felé suhant.
            Hozzáadtam egy összhangban lévő sort, hagytam a központi dallamot, hogy összefonódjon vele.
            Esme elégedetten sóhajtott, leült a legfelső lépcsőfokra, és fejét a korlátnak támasztotta. Egy új dal. Ennyi idő után. Milyen nagyszerű dallam!
144.
            Hagytam, hogy a zene új irányba vezessen, követtem a basszus sorral.
            Edward újra komponál? gondolta Rosalie, és heves haragtól összeszorította fogait.
            Abban a pillanatban, hibázott, és bele tudtam olvasni a felháborodása mögött rejlő okokba. Láttam, hogy miért volt ilyen szegényes hozzáállása hozzám. Hogy miért nem zavarta a lelkiismeretét Bella megölése.
            Rosalienál minden a hiúságról szólt.
            A zene hirtelen megakadt, és nevettem, mielőtt meg tudtam volna fékezni. Az éles szórakozott ugatás megszakadt, amikor gyorsan a szám elé kaptam a kezem.
            Rosalie megfordult, hogy ellenségesen végigmérjen, szemei bosszús dühtől szikráztak.
            Emmett és Jasper megfordultak, hogy szintén bámuljanak, és hallottam Esme összezavarodását. Esme egy villanás alatt a földszinten termett, megállt, hogy Rosaliera és rám vessen pillantást.
            "Ne hagyd abba, Edward," bátorított Esme egy feszült pillanat után.
            Megint elkezdtem játszani, hátat fordítva Rosalienak, miközben nagyon erősen próbálkoztam megfékezni a szétnyúló vigyort az arcomon. Felállt és büszkén kilépkedett a szobából, inkább dühösen, minthogy zavarban lett volna. De feltétlenül eléggé zavarban volt.
            Ha bármit is mondasz, levadászlak, mint egy kutyát.
            Elfojtottam még egy nevetést.
            "Mi a baj, Rose?" kiáltott utána Emmett. Rosalie nem fordult meg. Folytatta az útját, nyílegyenesen vissza a garázsba, és befészkelődött az autója alá, mintha ott el tudná magát ásni.
            "Ez most mi volt?" kérdezte tőlem Emmett.
            "Halvány fogalmam sincs," hazudtam.
            Emmett nyugtalanul zsémbelődött.
            "Folytasd," sürgetett Esme. A kezeim megint megálltak.
            Úgy tettem, ahogyan kérte, és ő odaállt mögém, vállaimra téve a kezét.
            A költemény impozáns volt, de befejezetlen. Elszórakoztam az áthidalással, de valahogy nem tűnt helyénvalónak.
            "Ez elbűvölő. Van címe is?" kérdezte Esme.
            "Még nem."
 
 
145.
            "És van valami történet hozzá?" kérdezte, a hangjában hallatszott a mosoly. Ez nagyon nagy örömöt okozott neki, és bűntudatom támadt, hogy ilyen sokáig elhanyagoltam a zenémet. Nagy önzőség volt a részemről.
            "Ez... egy altatódal, azt hiszem." Szóval mégiscsak jól oldottam meg az áthidalást. Könnyen vezetett tovább a következő mozdulathoz, és magától életre kelt.
            "Egy altatódal," ismételte meg magának.
            Volt egy történet ehhez a költeményhez, és amint megláttam, a darabok megerőltetés nélkül kerültek a helyükre. A történet egy alvó lány a szűk ágyában, sötét haja sűrű és vad, annyira összecsavarodott a vánkoson, mint a hínár...
            Alice sorsára hagyta Jaspert, és odajött mellém leülni a padra. A szenzációs, szélcsengős hangjával felvázolt egy szavak nélküli éneket két oktávval feljebb a dallamtól.
            "Tetszik," motyogtam. "De ehhez mit szólsz?"
            Hozzáadtam a sorát a költeményhez - a kezeim röpködtek a billentyűk felett, hogy összedolgozzam a darabokat - módosítottam rajta kicsit, új irányba vittem...
            Alice elkapta a hangulatot, és vele együtt énekelt.
            "Igen. Tökéletes," mondtam.
            Esme megszorította a vállamat.
            De már láttam a végét, ahogy Alice magasra emelkedett a dallam fölé és más terekbe vitte. Láttam, hogy kell befejeződnie a dalnak, mert az alvó lány úgy volt tökéletes, ahogy volt, és bármilyen változás helytelen lenne, egy szomorúság. A dal ez felé a megvalósulás felé sodródott, lassult és halkult. Alice hangja szintén halkult, és komollyá vált, olyan hanggá, ami egy gyertyafényes székesegyház visszhangzó boltívei alá tartozott.
            Lejátszottam az utolsó hangjegyet, aztán lehajtottam fejem a billentyűk fölé.
            Esme megsimogatta a hajam. Minden rendben lesz, Edward. A legjobban fognak alakulni a dolgok. Megérdemled a boldogságot, fiam. A sors tartozik neked ezzel.
            "Köszi," suttogtam, és azt kívántam, bárcsak elhihetném.
            A szerelem nem mindig a legmegfelelőbb csomagolásban jön.
            Kedély nélkül nevettem egyet.
            Te vagy mindenki közül ezen a bolygón talán a legjobban felszerelve, hogy ilyen bonyolult dilemmával elbánj. Te vagy a legkedvesebb és legokosabb mindenki közül.
            Sóhajtottam. Minden anya ezt gondolta a fiáról.
146.
            Esme még mindig vidámsággal volt teli, hogy ennyi idő után megérintették a szívemet, és nem számított a tragédiára való lehetőséggel. Azt gondolta, hogy mindig egyedül maradok...
            Viszont fog szeretni, gondolta hirtelen, és gondolatai iránya meglepett engem. Ha egy okos lány. Mosolygott. De nem tudok elképzelni senkit, aki olyan ostoba lenne, hogy ne venné észre milyen jó kapás vagy.
            "Hagyd abba, Anyu, mindjárt elpirulok," ugrattam őt. Bár a valószínűtlen szavai mégis jókedvre derítettek.
            Alice elkezdte játszani felső oktávban a "Heart and Soul"-t. Elvigyorodtam és kiegészítettem az egyszerű dallamot vele. Aztán a kedvére előadtam a "Chopsticks"-et.
            Kuncogott, aztán sóhajtott. "Bárcsak elmondanád nekem, hogy miért nevettél Rose-on," mondta Alice. "De látom, hogy nem fogod."
            "Nem bizony."
            Megpöccintette a fülem az ujjával.
            "Légy kedves, Alice," szidta őt Esme. "Edward csak udvarias."
            "De én tudni akarom."
            Nevettem a nyafogó hangján, amit használt. Aztán szóltam, "Figyelj, Esme," és elkezdtem játszani a kedvenc dalát, egy névtelen tisztelet az iránt a szerelem iránt, amit ő és Carlisle között figyelhettem meg annyi éven keresztül.
            "Köszönöm, drágám." Megint megszorongatta a vállamat.
            Nem kellett összpontosítanom, hogy eljátszam az ismerős darabot. Helyette Rosalie-ra gondoltam, aki a garázsban majd' meghalt a szégyentől, átvitt értelemben persze, és magamnak vigyorogtam.
            Most, hogy feltártam én magam is a féltékenység erejét, kicsit még meg is sajnáltam őt. Nyomorult egy érzés ez. Természetesen, az ő féltékenysége ezerszer jelentéktelenebb, mint az enyém.
            Azon tűnődtem, mivel lett volna Rosalie élete és természete más, ha nem lett volna mindig a legszebb. Talán boldogabb lett volna, ha nem a szépsége lett volna a legdominánsabb jellemvonása? Kevésbé lett volna önző? Könyörületesebb lett volna? Hát, gondolom felesleges ezen tűnődni, mert a múlt már elmúlt, és mindig ő volt a leggyönyörűbb. Már emberi életében is mindig a csinossága volt a reflektorfényben. Nem mintha zavarta volna őt. Ellenkezőleg - imádta
 
147.
a csodálatot mindenek felett. Ez nem változott meg a halandósága elvesztésével sem.
            Hát így nem volt az sem meglepetés, ha figyelembe vesszük ezt a szükségletét, hogy megsértődött, amikor már a legelején nem imádtam a szépségét úgy, ahogy a többi férfitól elvárta ezt az imádást. Nem mintha akart volna engem úgy - erről szó sem volt. Csak bosszantotta, hogy én nem akartam őt, ennek ellenére. Megszokta, hogy kívánatos.
            Más volt Jasperrel és Carlisle-val - már mindketten szerelmesek voltak. Én szabad voltam, és mégsem hatott rám.
            Azt hittem, hogy ez a régi neheztelés már elszállt. Hogy már régen túltette magát rajta.
            És már meg is tette... addig a napig, amíg végül találtam valakit, akinek a szépsége megérintett úgy, ahogyan az övé nem.
            Rosalie számított arra a hitre, hogy ha az ő szépségét nem találtam imádnivalónak, akkor bizonyára nincs olyan szépség a világon, ami megérintene. Dühös volt attól a pillanattól fogva, amikor megmentettem Bella életét, mert úgy vélte az alattomos női megérzésével, hogy teljes tudatában voltam annak, amit tettem.
            Rosalie halálosan megsértődött, mert egy jelentéktelen emberi lányt vonzóbbnak találtam nála.
            Elfojtottam a vágyat, hogy újra nevessek.
            Egy kicsit zavart azért az, ahogyan Bellát látta. Rosalie valójában azt gondolta, hogy a lány jellegtelen. Hogy gondolhatta ezt? Ez számomra felfoghatatlannak tűnt. Kétségkívül a féltékenység eredménye.
            "Ó!" szólt Alice váratlanul. "Képzeld, Jasper!"
            Láttam, amit éppen látott, és a kezeim megfagytak a billentyűkön.
            "Mit, Alice?" kérdezte Jasper.
            "Peter és Charlotte látogatóba jönnek a jövő héten. A környéken lesznek, ugye milyen jó?"
            "Mi a baj Edward?" kérdezte Esme, mert megérezte a feszültséget a vállaimban.
            "Peter és Charlotte Forksba jönnek?" sziszegtem Alice-re.
            Megforgatta a szemeit. "Csillapodj, Edward. Nem ez az első látogatásuk."
            Összeszorítottam a fogaim. De ez az első látogatásuk, mióta Bella megérkezett, és az édes vérét nem csak én találtam vonzónak.
148.
            Alice rosszalóan nézett rám az arckifejezésem miatt. "Tudod jól, hogy soha nem vadásznak itt."
            De Jasper egyfajta testvére és a kis vámpír, akit szeretett nem olyanok voltak, mint mi; ők a szokásos módon vadásztak. Nem megbízhatóak Bella körül.
            "Mikor?" követeltem.
            Boldogtalanul összehúzta ajkait, aztán megmondta, amit szükségem volt tudni. Hétfő reggel. Senki sem fogja bántani Bellát.
            "Tényleg nem," egyeztem bele, aztán elfordultam tőle. "Készen állsz, Emmett?"
            "Azt hittem reggel indulunk."
            "Vasárnap éjfélre vissza kell érnünk. Úgy gondolom, rajtad áll, hogy mikor akarsz indulni."
            "Oké, rendben. Hadd búcsúzzak el Rose-tól először!"
            "Persze." Rosalie amilyen hangulatban volt, rövid búcsúzás lesz.
            Te már tényleg megzavarodtál, Edward, gondolta, miközben a hátsó ajtó felé tartott.
            "Gondolom igen."
            "Játszd el nekem az új dalt még egyszer," kérte Esme.
            "Ha szeretnéd," egyeztem bele, bár kissé tétováztam, hogy kövessem-e a dallamot az elkerülhetetlen végéig - a végéig, ami ismeretlen módon fájt. Gondolkoztam egy pillanatig, aztán előhúztam a kupakot a zsebemből és az üres kottaállványra helyeztem. Ez segített valamit - az én kis emlékeztetőm az igenjére.
            Bólintottam magamnak, aztán elkezdtem játszani.
            Esme és Alice váltottak egy pillantást, de egyikük sem kérdezett.
 
 
"Nem mondta még neked senki, hogy ne játsz az étellel?" szóltam Emmett-hez.
            "Ó, szia Edward!" kiabált vissza, vigyorgott és integetett nekem. A medve kihasználta ezt a megzavarást, hogy végigsöpörje nehéz mancsát Emmett mellkasán. Az éles karmok darabokra tépték a rövidujjúját, és végignyikorogtak Emmett bőrén.
            A medve bömbölt a magas hang hallatán.
            Afrancba, Rose-tól kaptam ezt a pólót!
            Emmett visszaüvöltött a felbőszült állatra.
149.
            Sóhajtottam, és leültem egy kényelmes szikladarabra. Ez talán eltart egy ideig.
            De Emmett már majdnem befejezte. Engedte, hogy a medve megpróbálja levenni a fejét egy újabb erős mancsütéssel, nevetett, amikor a csapás elpattant róla és megtántorította a medvét. Üvöltött és Emmett is újra üvöltött nevetés közben. Aztán rávetette magát az állatra, ami egy fejjel magasabb volt tőle a hátsó lábán állva, és a testük a földre esett összecsavarodva, miközben letaroltak egy terebélyes lucfenyőt. A medve morgása bugyborékolva szűnt meg.
            Pár perccel késöbb, Emmett odakocogott, ahol vártam rá. A pólója tönkre ment, eltépődött és véres lett, ragadt a nedvességtől és szőrrel volt beborítva. A sötét göndör haja sem volt jobb formában. Óriási vigyor volt az arcán.
            "Ez jó erős volt. Már majdnem éreztem, amikor megkarmolt."
            "Olyan gyerekes vagy, Emmett."
            Megvizsgálta az én sima, tiszta fehér ingemet. "Szóval nem sikerült lenyomoznod a pumát?"
            "Dehogyisnem. Csak nem eszek úgy, mint egy ősember."
            Emmett a dörgő nevetésével nevetett. "Bárcsak erősebbek lennének! Az sokkal mulatságosabb lenne."
            "Senki sem mondta, hogy harcolnod kell a kajáddal."
            "Ja, de akkor kivel mással harcoljak? Te és Alice csaltok, Rose soha nem akarja, hogy szétmenjen a haja, és Esme mérges, ha Jasper és én tényleg egymásnak esünk."
            "Az élet mindenhogy nehéz, nem igaz?"
            Emmett rám vigyorgott, és súlyát áthelyezte egy kicsit, hogy hirtelen egyensúlyban volt, és átvehette az irányítást.
            "Gyerünk, Edward! Csak kapcsold ki egy percre, és harcolj korrektül!"
            "Nem lehet kikapcsolni," emlékeztettem őt.
            "Kiváncsi vagyok mit csinál az az emberi lány, hogy kívül tart téged," elmélkedett Emmett. "Talán adhatna egypár jó tanácsot."
            A jókedvem eltűnt. "Tartsd magad távol tőle," morogtam a fogaimon keresztül.
            "Érzékeny, érzékeny."
            Sóhajtottam. Emmett odajött, és leült mellém a sziklára.
 
 
150.
            "Bocsánat. Tudom, hogy egy nehéz ponton mész keresztül. Tényleg próbálok nem egy érzéketlen hülye lenni, de mivel ez valahogyan a természetes állapotom..."
            Várt, hogy nevessek a viccén, aztán grimaszt vágott.
            Egyfolytában olyan komoly vagy. Most mi zaklat?
            "Rá gondolok. Vagyis, igazából, aggódok."
            "Mi miatt aggódsz? Hisz te itt vagy." Hangosan nevetett.
            Megint figyelmen kívül hagytam a viccét, de válaszoltam a kérdésére. "Gondoltál már valaha arra, hogy mennyire törékenyek mind? Hogy mennyi rossz dolog van, ami történhet egy halandóval?"
            "Nem igazán. Bár azt hiszem, értem, hogy mire gondolsz. Nem igazán voltam méltó ellenfele a medvének a legelső alkalommal, ugye?"
            "Medvék," motyogtam, hozzáadtam még egy félelmet a halomra. "Az még a jobbik eset, nem" Kóbor medve a városban. Természetesen pont Bellát rohamozná meg."
            Emmett kuncogott. "Úgy hangzott, mintha egy őrült ember lennél, ugye tudod?"
            "Csak képzeld el egy percre, hogy Rosalie ember, Emmett. És összefuthatna egy medvével... vagy elüthetné egy autó... vagy villámlás... vagy leeshetne a lépcsőn... vagy rosszul érezhetné magát - vagy elkaphatna egy betegséget!" A szavak viharosan ömlöttek belőlem. Megkönnyebbülés volt, hogy kiengedhettem őket - már egész hétvégén gyűltek bennem. "Tűzvész és földrengés és tornádók! Ahh! Mikor néztél utoljára híreket? Láttad, hogy milyen dolgok történnek velük? Betörések és gyilkosságok..." A fogaimat összeszorítottam, és hirtelen annyira feldühödtem a gondolaton, hogy egy másik ember bánthatná őt, hogy nem tudtam lélegezni.
            "Hé, hé! Fogd vissza magad, haver! Forksban él, emlékszel? Szóval esetleg megázhat." Megvonta a vállát.
            "Én tényleg azt hiszem, hogy komoly pechje van, Emmett. Nézd csak a bizonyítékokat. A világ bármely helyére mehetne, és pont abban a városban köt ki, ahol a lakosság lényeges részét vámpírok teszik ki."
            "Igen, de mi vegetáriánusok vagyunk. Akkor ez nem mázli?"
            "De ha azt veszed, hogy milyen jó illata van... határozottan pech. És aztán, még nagyobb pech, hogy számomra milyen illata van." Haragosan néztem a kezeimet, megint utáltam őket.
            "Kivéve, hogy Carlisle után neked van a legtöbb önuralmad. Mázli megint."
151.
            "A furgon?"
            "Az csak baleset volt."
            "Láttad volna, hogy állandóan felé jött, Em, újra és újra. Esküszöm olyan volt, mintha valami mágneses vonzóereje lett volna."
            "De te ott voltál. Az mázli volt."
            "Tényleg? Nem az a legnagyobb pech, ami valaha egy halandóval megtörténhet, hogy egy vámpír szerelmes lesz belé?"
            Emmett egy pillanatra némán fontolóra vette ezt. Elképzelte a lányt a fejében, de nem találta a képet érdekesnek. Őszintén, én nem látom ezt a vonzerőt.
            "Hát, én sem látom Rosalie varázsát," mondtam udvariatlanul. "Őszintén, úgy tűnik több megmunkálást igényel, mint amit bármely bájos arc megérdemelne."
            Emmett kuncogott. "Nem feltételezem, hogy elmondod..."
            "Nem tudom mi a problémája, Emmett," hazudtam egy váratlan, széles vigyorral.
            Láttam a szándékát időben, hogy összeszedjem magam. Megpróbált letaszítani a szikláról, és volt egy lármás recsegő hang, ahogyan repedés nyílt a kőben kettőnk között.
            "Csaló," motyogta.
            Vártam, hogy még egyszer próbálkozzon, de gondolatai más irányba terelődtek. Elképzelte Bella arcát megint, de fehérebben, és elképzelte, hogy szemei élénk vörösek...
            "Nem," mondtam elfojtott hangon.
            "Ez megoldja az aggodalmaidat a halandósággal kapcsolatban, nem igaz? És akkor aztán nem akarnád őt megölni sem. Nem ez a legjobb mód?"
            "Nekem? Vagy neki?"
            "Neked," válaszolt könnyedén. A hanglejtése mintha azt is hozzátette volna, hogy természetesen.
            Kedvetlenül nevettem. "Helytelen válasz."
            "Én sem kifogásoltam annyira," emlékeztetett.
            "Rosalie igen."
            Sóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy Rosalie bármit megtenne, bármit feladna azért, hogy újra halandó lehessen. Még Emmettet is.
            "Aha, Rose igen," egyezett bele csendben.
 
152.
            "Nem vagyok rá képes... nem szabad... nem fogom tönkre tenni Bella életét. Nem éreznél ugyanígy, ha Rose-ról lenne szó?"
            Emmett gondolkodott ezen egy pillanatig. Te tényeg... szerelmes vagy belé?
            "Még csak leírni sem tudom, Emmett. Annyira váratlanul jött, ez a lány az egész világot jelenti számomra. Már nem látom a világ értelmét nélküle."
            De nem változtatnád át? Nem fog megmaradni örökké, Edward.
            "Tudom ezt," morogtam.
            És, ahogyan te is rámutattál, ő törékeny.
            "Hidd el - azt is tudom."
            Emmett nem volt tapintatos személy, és az érzékeny beszélgetés nem volt az erőssége. Most is igyekezett, nagyon akarta, hogy ne bántson meg engem.
            Meg tudod egyáltalán érinteni? Úgy értem, ha szereted... akkor nem akarnád, szóval, megérinteni...?
            Emmett és Rosalie intezív testi szerelmet osztottak meg. Nehezére esett megérteni, hogyan tud valaki szeretnienélkül a szempont nélkül.
            Sóhajtottam. "Arra nem is gondolhatok, Emmett."
            Húha. Akkor mik a lehetőségeid?
            "Nem tudom," suttogtam. "Próbálok rájönni, hogy hogyan tudnám... elhagyni. De sejtelmem sincs, hogyan kényszerítsem magam arra, hogy távol tartsam magam tőle..."
            Mély örömérzéssel ébredtem rá hirtelen, hogy az a helyes, ha itt maradok - legalábbis egyelőre, amíg Peter és Charlotte úton vannak ide. Ideiglenesen nagyobb biztonságban van, ha itt vagyok, mintha nem lennék itt. Egy kis időre lehetek a nem sok jót ígérő védelmezője.
            A gondolat aggodalmassá tett; alig vártam, hogy visszatérjek, hogy a lehető leghosszabb ideig tölthessem be ezt a szerepet.
            Emmett észrevette a változást az arckifejezésemen. Mire gondolsz?
            "Pont most," vallottam be kicsit félénken, "majd' meghalok, hogy visszafussak Forksba és ellenőrizzem őt. Nem tudom, hogy kibírom-e vasárnap éjjelig."
            "Aha. Nem fogsz hazamenni ilyen korán! Hagyd, hogy Rosalie lecsillapodjon kicsit. Kérlek. A kedvemért."
            "Megpróbálok maradni," mondtam kétkedve.