Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


9. folyt.

     Mást nem mondott. Mennyit hallott meg a szavaimban? Lopva felé pillantottam, de az arca olvashatatlan volt. Üres a sokktól, talán. Hát, legalább nem sikítozott. Még nem.

            Csend volt egy pillanatra. Küzdöttem magammal, megpróbáltam az lenni, aminek kellene lennem. Ami nem tudok lenni.
            "Jessica és Angela aggódni fognak," mondta csendben. A hangja nyugodt volt, és én nem voltam benne biztos, hogy ez hogyan lehetséges. Sokkos állapotban volt? Talán a ma esti események még nem üllepedtek le. "Találkoznom kellett volna velük."
            Távol akart tőlem lenni? Vagy csak aggódott, hogy a barátai aggódnak?
            Nem válaszoltam neki, de beindítottam a kocsit, és visszavittem őt. Minden egyes centiméterrel, amivel a városhoz közelítettem, nehezebb volt magam a tervemhez tartani. Annyira közel voltam az emberhez...
            Ha az lehetetlen - ha soha nem lehet az enyém, vagy soha nem érdemelhetem meg ezt a lányt - akkor mi értelme volt az embert büntetlenül elengedni? Bizonyára annyit azért megengedhetek magamnak...
            Nem. Nem fogom feladni. Még nem. Túlságosan akartam a lányt, hogy lemondjak róla.
            Az étteremnél voltunk, ahol a barátaival kellett volna találkoznia, mielőtt még a gondolataimat értelmezhettem volna. Jessica és Angela már befejezték az evést, és mostmár mindketten igazán aggódtak Bella miatt. Már úton voltak, hogy megkeressék, lefelé haladtak a sötét utcán.
            Ez nem egy jó éjszaka arra, hogy barangoljanak-
            "Honnan tudtad, hogy hol...?" Bella befejezetlen kérdése zavart meg, és rájöttem, hogy megint elkövettem egy baklövést. Túl zavart voltam, hogy eszembe jusson megkérdezni, hol kellett volna találkoznia a barátaival.
            De a tudakozódás befejezése és a lényegre törés helyett Bella csak megrázta a fejét, és félig mosolygott.
            Ez mit jelentett?
            Hát, nem volt időm tépelődni a furcsa ismeretem furcsa elfogadásán. Kinyitottam az ajtómat.
            "Mit csinálsz?" kérdezte. Ijedten hangzott.
            Nem tévesztelek a szemem elől. Nem engedem meg magamnak, hogy egyedül legyek ma este. Ilyen sorrendben."Vacsorázni viszlek."
178.
            Hát ez érdekes lesz. Úgy tűnt, mint egy teljesen eltérő este, mint amikor elképzeltem, hogy Alice-t hozom magammal, és úgy teszek, mintha véletlenül ugyanazt az éttermet választottam volna, mint Bella és barátnői. És most, itt vagyok, gyakorlatilag randim van a lánnyal. Csakhogy ez nem számított annak, mert nem adtam neki lehetőséget, hogy nemmel válaszoljon.
            Már félig nyitva volt az ajtaja, mire megkerültem az autót, - általában nem volt bosszantó, hogy feltűnőtlen sebességgel kell mozognom - nem várt rám, hogy kinyissam neki. Ez azért volt, mert nem szokott hozzá, hogy hölgyként kezeljék, vagy mert nem gondolt rám, mint egy úriemberre?
            Vártam, hogy csatlakozzon hozzám, egyre nyugtalanabbul, mert a barátnői folytatták az útjukat a sötét sarok felé.
            "Menj, állítsd meg Jessicát és Angelát, mielőtt utánuk is nyomoznom kell," parancsoltam gyorsan. "Nem hiszem, hogy meg tudnám magam fékezni ha a másik barátaidba botlanék megint." Nem, arra nem lennék elég erős.
            Megborzongott, aztán gyorsan összeszedte magát. Fél lépést tett feléjük, és hangosan utánuk szólt, "Jess! Angela!" Megfordultak, és ő feje fölé tett kezével integetett nekik, hogy felkeltse a figyelmüket.
            Bella! Ó, biztonságban van! Gondolta Angela megkönnyebbülve.
            Kicsit késett? Morogta magában Jessica, de ő is hálás volt, hogy Bella nem veszett el és nem sérült meg. Ettől egy kicsit jobban szerettem őt, mint eddig.
            Visszasiettek, aztán döbbenten megálltak, amikor megláttak engem mellette.
            Aha! Gondolta Jess kábultan. Ez lehetetlen!
            Edward Cullen? Azért ment el egyedül, hogy megtalálja? De miért kérdezett volna arról, hogy nincsenek a városban, ha tudta, hogy itt van... egy gyors felvillanást láttam Bella elhalt arckifejezéséről, amikor megkérdezte Angelát, hogy a családom sokat hiányzik-e az iskolából. Nem, nem tudhatta, döntötte el Angela
            Jessica gondolatai a meglepetéstől a gyanú felé mozdultak. Rejtegetett előlem valamit.
            "Hol voltál?" követelte, Bellára bámult, de a szeme sarkából felém pillantott.
            "Elvesztem. Aztán Edwardba botlottam," mondta Bella, egyik kezével felém intve. A hangja figyelemre méltóan normális volt. Mintha tényleg ez lett volna minden, ami történt.
 
179.
            Biztosan sokkos állapotban van. Ez az egyetlen magyarázat a nyugodtságára.
            "Esetleg én is csatlakozhatnék?" kérdeztem - udvariasságból; hiszen tudtam, hogy már ettek.
            Szent ég, de milyen jó pasi! Gondolta Jessica, és a feje hirtelen kissé zavarossá vált.
            Angela sem volt sokkal higgadtabb. Bárcsak ne ettünk volna! Hű. Csak. Wow.
            Na most miért nem tudom én ezt Bellával tenni?
            "Ehm... persze," egyezett bele Jessica.
            Angela összeráncolta a homlokát. "Ahm, valójában, Bella, mi már ettünk amíg vártunk," ismerte be. "Bocsi."
            Mi? Fogd be! Panaszkodott Jessica belsőleg.
            Bella lezseren megvonta a vállát. Annyira laza. Feltétlenül sokkba esett. "Nem gond - nem vagyok éhes."
            "Azt hiszem enned kellene valamit," ellenkeztem. Szüksége volt cukorra a vérkeringésébe - bár már ígyis elég édes illata volt, gondoltam fintorogva. A rémület hirtelen fog lecsapni rá, és egy üres gyomor nem lesz hasznos. Elég ájuldozós, ahogyan tapasztalatból tudom.
            A lányok nem lesznek veszélyben, ha egyenesen hazamennek. A veszély nem lopakodott az ő nyomukban.
            És szívesebben lennék egyedül Bellával - amíg ő hajlandó velem egyedül lenni.
            "Nem gond, ha én viszem ma este Bellát haza?" mondtam Jessicának mielőtt Bella válaszolhatott volna. "Akkor nem kellene várnotok, amíg eszik."
            "Ahm, nem gond, azt hiszem..." Jessica fürkészően Bellára bámult, valami jelet keresett, hogy ez-e az, amit ő akar.
            Maradni akarok... de talán ő csak magának akarja. Ki ne akarná? Gondolta Jess. Ugyanabban a pillanatban Bellát kacsintani látta.
            Bella kacsintott?
            "Oké," mondta Angela gyorsan, igyekezett minél hamarabb eltávozni az útból, ha Bella ezt akarta. És úgy tűnt ez az, amit akart. "Viszlát holnap, Bella... Edward." Erőlködött, hogy a nevem köznapiasan ejtse ki. Aztán megragadta Jessica kezét, és elkezdte őt vonszolni.
 
 
 
180.
            Muszáj lesz keresnem valami módot, hogy megköszönhessem ezt Angelának.
            Jessica autója a közelben volt egy utcai lámpa által vetett fényes körben. Bella óvatosan figyelte őket, szemei között megjelent az aggodalom kis ránca, amíg az autónál nem voltak, szóval bizonyára teljesen tudatában van a veszélynek, amiben volt. Jessica integetett, ahogyan elhajtottak, és Bella visszaintett. Csak miután az autó eltűnt, vett egy mély levegőt, és megfordult, hogy felnézzen rám.
            "Őszintén, nem vagyok éhes," mondta.
            Miért várta meg, hogy elmenjenek, és csak aztán szólt? Tényleg egyedül akart velem lenni - még most is, hogy szemtanúja volt az öldöklő dühömnek?
            Akár így van, akár nem, úgyis enni fog valamit.
            "Ne viccelj," mondtam.
            Kinyitottam neki az étterem ajtaját és vártam.
            Sóhajtott, és belépett.
            Mellette lépkedtem a pultig, ahol egy alkalmazott várt. Bella még mindig teljesen magánál volt. Meg akartam érinteni a kezét, a homlokát, hogy ellenőrizzem a hőmérsékletét. De a hideg kezem visszataszítaná, mint már ezelőtt is.
            Ó,te jó, az alkalmazott inkább hangos belső hangja befurakodott a tudatomba. Ó, istenem!
            Úgy tűnt, ez az én estém, hogy minden szem rám szegeződjön. Vagy csak azért tűnt fel nekem jobban, mert annyira azt kívántam, hogy bárcsak Bella látna így engem? Az áldozataink mindig vonzónak találtak minket. Ezelőtt soha nem gondoltam erre ennyit. Általában - kivéve az olyan embereknél, mint Shelly Cope és Jessica Stanley, mindig ott volt az az állandó ismételgetés, hogy tompítsák a rémületet - a félelem meglehetősen gyorsan beállt a kezdeti vonzódás után...
            "Egy asztal két személyre?" súgtam, mivel az alkalmazott meg sem szólalt.
            "Oh, hát, persze. Üdvözöllek a La Bella Italia-ban." Hmm! Micsoda hang! "Kérem kövessenek." Belefeledkezett a gondolataiba - mérlegelt.
            Talán az unokatestvére. Nem lehet a testvére, egyáltalán nem hasonlítanak. De feltétlenül rokonok. Lehetetlen, hogy együtt legyenek.
            Az emberi szemek homályosak voltak; nem láttak semmit sem tisztán. Hogyan tudta ez a kicsinyes nő a fizikai csábításomat - az áldozatok csapdáját - vonzónak találni, és nem észrevenni a mellettem lévő lány gyengéd tökéletességét?
181.
            Hát, mindenesetre semmi szükség sincs arra, hogy segítsek neki, gondolta az alkalmazott, ahogyan egy család-nagyságú asztalhoz vezetett minket az étterem legzsúfoltabb részének közepén. Odaadhatom neki a számomat, amíg a lány itt van...?tűnődött.
            Kihúztam egy bankjegyet a hátsó zsebemből. Az emberek változatlanul képesek az együttműködésre, ha a pénz is jelen van.
            Bella tiltakozás nélkül le is ült volna a székre, amit az alkalmazott mutatott neki. Megráztam a fejem, és tétovázott, oldalra hajtotta a fejét a kíváncsiságtól. Igen, ma este nagyon kíváncsi lesz. A tömeg nem megfelelő ehhez a beszélgetéshez.
            "Esetleg valami diszkrétebbet?" kértem meg a nőt, és átnyújtottam neki a pénz. A szemei kitágultak a meglepetéstől, aztán összeszűkültek, miközben a keze rácsavarodott a borravalóra.
            "Természetesen."
            Rápillantott a bankjegyre, miközben az elválasztó fal körül vezetett minket.
            Ötven dollár egy jobb asztalért? És még gazdag is. Ez érthető - fogadni merek, hogy a dzsekije több volt, mint az utolsó fizetésem. A francba. Miért akar egyedül lenni VELE?
            Felajánlott egy fülkét az étterem csendes sarkában, ahol senki sem fog látni minket - látni Bella reakcióját akármit mondok is neki. Sejtelmem sem volt, hogy mit fog akarni tőlem ma este. Vagy hogy én mit adok ki neki.
            Mennyit talált el? Milyen magyarázatot talált magának a ma esti eseményekre?
            "Megfelel?" kérdezte az alkalmazott.
            "Tökéletes," mondtam neki, kissé dühösen éreztem, amiért neheztelően érzett Bella iránt, és szélesen mosolyogtam rá, megmutatva a fogaimat. Hadd lásson engem tisztán.
            Wow. "Ühm... a felszolgáló mindjárt jön." Ő nem lehet igazi. Biztosan álmodom. Talán a lány eltűnik... talán felírom a számomat a tányérjára ketchuppal... Elvándorolt, kissé oldalra billenve.
            Szokatlan. Nem ijedt meg. Hirtelen eszembe jutott, hogy több héttel ezelőtt Emmett szivatott az ebédlőben. Fogadok, hogy jobban meg tudtam volna ijeszteni.
            Veszítem el az élességemet?            
            "Igazán nem szabadna ezt tenned az emberekkel," szakította félbe Bella a gondolataimat helytelenítő hanggal. "Ez aligha becsületes."
 
 
182.
            Bámultam a kritikus arckifejezésére. Ezt hogyan értette? Egyáltalán nem ijesztettem meg a pincérnőt, a szándékom ellenére. "Mit nem szabadna tennem?"
            "Úgy elkápráztatni őket - valószínűleg levegőért kapkod a konyhában ebben a pillanatban."
            Hmm. Bella nagyon közel járt. A nő csak félig-értelmesen írta le a helytelen értékelésemet a barátnőjének a felszolgáló személyzet közül ebben a pillanatban.
            "Ugyan már," korholt le Bella, mert nem válaszoltam rögtön. "Biztosan tudod, hogy milyen hatással vagy az emberekre."
            "Elkápráztatom az embereket?" Ez egy érdekes megfogalmazás. Eléggé pontos a ma estére. Kiváncsi voltam, miért van az a különbség...
            "Nem vetted még észre?" kérdezte, még mindig kritikusan. "Azt hiszed mindenki ilyen könnyen megkapja, amit akar?"
            "Téged is elkápráztatlak?" Megfontolás nélkül adtam hangot a kíváncsiságomnak, és amikor a szavak már kint voltak, már késő volt őket visszavonni.
            De mielőtt lett volna időm, hogy alaposan megbánjam, hogy hangosan ejtettem ki a szavakat, válaszolt. "Gyakran." És az arca világos rózsaszín ragyogást vett fel.
            Elkápráztattam őt.
            A néma szívem reménnyel telt meg, nem emlékeztem soha ennél erősebb érzésre.
            "Heló," mondta valaki, a pincérnő, bemutatkozott. A gondolatai hangosak voltak, és nyíltabbak, mint az alkalmazotté, de kirekesztettem őt. Hallgatás helyett Bella arcát bámultam, figyeltem, hogy a vér hogyan oszlik el a bőre alatt, és figyelmen kívül hagytam, hogy ez mennyire égette a torkomat, inkább arra koncentráltam, hogy ez mennyire felderítette a világos arcát, és hogy ez mennyire kihangsúlyozta a bőre krém színét...
            A felszolgáló valamire várt tőlem. Ja, az ital megrendelést kérdezte meg. Továbbra is Bellára bámultam, így a pincérnő vonakodva megfordult, hogy rá nézzen.
            "Egy kólát kérek?" kérdezte Bella, mintha jóváhagyásra várna.
            "Két kóla lesz," módosítottam. Szomjúság - normális, emberi szomjúság - az ijedtség jele volt. Be kell biztosítanom, hogy az üdítőben lévő cukor a szervezetében legyen.
            Bár, egészségesnek tűnt. Több, mint egészségesnek. Ragyogóan nézett ki.
 
 
183.
            "Mi van?" követelte - arra tippelek, azon tűnődött, hogy miért bámulom. Csak határozatlanul voltam tudatában annak, hogy a pincérnő eltűnt.
            "Hogy érzed magad?" kérdeztem.
            Pislantott, meglepődött a kérdésen. "Jól vagyok."
            "Nem érzel szédülést, hányingert, hideget?"
            Most már még jobban összezavarodott. "Kellene?"
            "Hát, igazából arra várok, hogy sokkos állapotba kerülj." Félig mosolyogtam, mert számítottam a tagadásra. Nem akarná, hogy valaki gondját viselje.
            Eltartott egy percig, míg válaszolt. A szemei kissé homályosak voltak. Néha így nézett, amikor rámosolyogtam. Talán... elkápráztattam?
            Szeretném azt hinni.
            "Nem hiszem, hogy ez megtörténik. Nagyon jó vagyok abban, hogy elfojtsam a kellemetlen dolgokat," válaszolt lélegzetét visszafogva.
            Tehát akkor sok tapasztalata volt kellemetlen dolgokkal? Mindig ennyire veszélyes volt az élete?
            "Mindenesetre," mondtam neki. "Jobban fogom magam érezni, ha cukor és táplálék lesz benned."
            A felszolgáló visszatért a kólákkal és egy kosár kenyérrel. Elém rakta őket, és megkérdezte, hogy mit rendelek, a folyamat közben megpróbálta elkapni a pillantásomat. Jeleztem, hogy Bellát kellene kiszolgálnia, aztán folytattam a kirekesztését. Durva elméje volt.
            "Öhm..." Bella gyorsan belekukkantott az étlapba. "Egy gombás ravioli lesz."
            A pincérnő buzgón visszafordult felém. "És neked?"
            "Nekem semmi."
            Bella kissé grimaszt vágott. Hmm. Biztosan észrevette, hogy soha nem eszek ételt. Mindent észrevett. És én mindig elfelejtettem elővigyázatos lenni előtte.
            Vártam, amíg megint egyedül voltunk.
            "Igyál!" Sürgettem.
            Meglepődtem, amikor kifogás nélkül engedelmeskedett. Addig ivott, amíg a pohár teljesen kiürült, szóval felé toltam a másik kólát, kicsit rosszallóan. Szomjúság, vagy rémület?
            Még egy kicsit ivott, aztán megborzongott.
 
184.
            "Fázol?"
            "Csak a kóla miatt," mondta, de újra didergett, az ajka kissé megremegett, mintha a fogai vacognának.
            A szép blúz, amit viselt, túl vékonynak tűnt, hogy megfelelően megvédje; úgy tapadt rá, mint egy második bőr, majdnem ugyanolyan törékeny, mint az első. Ő annyira gyenge, annyira halandó. "Nincsen kabátod?"
            "De." Körülnézett, kicsit megzavarodottan. "Ó - Jessica kocsijában hagytam."
            Levettem a dzsekimet, azt reméltem, hogy a gesztust nem rontja el a testhőmérsékletem. Jobb lett volna, ha egy meleg kabátot tudtam volna neki felajánlani. Rám bámult, az arca újra felmelegedett. Mire gondolt most?
            Átnyújtottam a dzsekit az asztalon keresztül, azonnal felvette, és aztán újra megremegett.
            Igen, nagyon jó lenne, ha meleg lenne.
            "Köszönöm," mondta. Mély lélegzetet vett, aztán feltűrte a túl hosszú ujjakat, hogy szabaddá tegye a kezeit. Még egy mély levegőt vett.
            Végre kellemessé válik ez az este? A színe jó volt; a bőre krém és rózsaszínű volt a sötétkék ingével ellentétben.
            "Az a kék szín nagyon szépen illik a bőrödhöz," dicsértem meg. Csak őszintén.
            Elpirult, fokozva a hatást.
            Jól nézett ki, de nincsen értelme kockáztatni. Felé toltam a kenyeres kosarat.
            "Tényleg," tiltakozott, kitalálva az indítékomat. "Nem fogok sokkot kapni."
            "Kellene - egy normális ember azt kapna. Te még csak meg sem rendültél." Bámultam őt, nem helyeselve, azon tűnődve, vajon miért nem lehet ő közönséges, és aztán azon tűnődtem, vajon tényleg szeretném-e, hogy az legyen.
            "Biztonságban érzem magam veled," mondta, és a szemei újra megteltek bizalommal. Bizalommal, amit én nem érdemeltem meg.
 
 
 
 
 
 
185.
            A megérzései mind rosszak voltak - fordítottak. Biztosan ez a probléma. Nem ismerte fel a veszélyt, amit egy emberi lénynek fel kellene ismernie. Neki ellentétes reakciója volt. Futás helyett maradt, vonzódva ahhoz, ami el kellene, hogy ijessze őt...
            Hogyan védhetném őt meg magamtól, ha egyikünk sem akarja?
            "Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogyan terveztem," motyogtam.
            El tudtam képzelni őt, hogy megforgatta a szavaimat a fejében, és kíváncsi voltam, hogyan magyarázta meg őket magának. Elvett egy kenyeret és elkezdte enni; úgy nézett ki, hogy nincs is tudatában ennek a cselekvésnek. Egy pillanatig rágta, aztán elgondolkozva oldalra hajtotta a fejét.
            "Általában jobb kedved van, amikor a szemeid ilyen világosak," mondta hétköznapiasan.
            Az észrevétele, amit ilyen tényszerűen kijelentett, elszédített. "Mi?"
            "Mindig mogorvább vagy, ha a szemeid feketék - olyankor számítok is rá. Van egy elméletem erről," tette hozzá könnyedén.
            Szóval előhozakodott a saját magyarázataival. Perszehogy ezt tette. Mély rettegést éreztem, miközben azon tűnődtem, vajon milyen közel került az igazsághoz.
            "Újabb elmélet?"
            "Ühüm." Már a második falatot rágta, teljes nemtörődömséggel. Mintha nem is a szörnyeteg jellemzőit tárgyalná meg magával a szörnyeteggel.
            "Remélem ötletesebb voltál ezúttal..." Hazudtam, mert nem folytatta. Amit igazából reméltem, az az, hogy téved - hogy nagyon messze jár az igazságtól. "Vagy még mindig képregényekből lopsz?"
            "Hát, nem, nem képregényből szedtem," mondta kicsit szégyenkezve. "De nem is saját magamtól jöttem rá."
            "És?" szűrtem át a fogaimon keresztül.
            Bizonyára nem beszélne ilyen nyugodtan, ha sikítani készülne.
            Miközben tétovázott az ajkát harapdálva, a pincérnő megjelent Bella ételével. Csak kis figyelmet szenteltem a felszolgálónak, ahogyan lerakta a tányért Bella elé, és utána megkérdezte, hogy szeretnék-e valamit.
            Elutasítottam, de kértem még egy kólát. A pincérnő nem vette észre az üres poharakat. Megfogta őket, és elment.
            "Hol is tartottál?" buzdítottam nyugtalanul, amint egyedül voltunk megint.